bizonnyal vissza fogja azokat ijeszteni, kik mint ő, elég szemtelenek lennének bíráik ellen kikelni.
Azonban nem törvénykezésünk, hanem egy falujegyző történetének leírása lévén feladatom, térjünk vissza a társasághoz, melyet a törökdombon hagytunk. Kálmán az öreg Vándoryval az agarászat kegyetlenségéről vitatkozott; Tengelyi s Ákos csak kevés részt vettek a vitában, amaz, mert amint mondá, e tárgy azok közé tartozik, melyekre nézve, mint a párviadalról, elméletileg csak egy véleményben lehetünk, s gyakorlatban mégis valamennyien épp annak ellenkezőjét tesszük; ez, mert szívét más szenvedélyek, eszét egészen más gondolatok tölték el, s ki őt, midőn az öreg Tengelyit Vilma leányáról kérdezé, látta, meggyőződhetett: hogy vannak dolgok, melyek Ákost az agarászatnál sokkal inkább érdeklik.
Tengelyi száraz rövidséggel s látszólag rosszkedvűen felelt, s másról kezde beszélni.
Nyúzó, esküdtjével a tisztújításról s a közbizalom megszerzésének módjairól szóltak, mely beszélgetésből azonban távolabbról csak egyes helységek nevei s e szavak: tíz hordó, egy ezüst tallér stb. valának hallhatók, melyeknél Kenyházy mindig egy: “no, úgy megmaradunk”-at mormoga fogai közt, s nem bírva örömével, sarkantyúit csapta egymáshoz, mintha táncolni akarna, s oly füstöket ereszte pipájából, hogy teljes erővel járó gőzerőműhöz hasonlítanám, ha ily szünetlen dolgozó tárgyat magyar nemesemberhez hasonlítani nem tartanám illetlennek.
A társaság indulni készült, midőn a cselédek által két lovasra tétetett figyelmessé, kik míg a beszélgetés a dombon folyt, ahhoz mindinkább közeledtek. — A lovasok előtt s néha közöttök egy gyalog ember járt, s Nyúzó, kit e jelenet különösen érdekelt, többször kérdé, vajon nem pandúrok-e? Miután a lovasok közelebb értek, az ütlegekből, melyekkel az előttök gyaloglót időről időre illették, csakhamar minden kétségen kívül kitűnt, hogy a nemes megye szolgái közelgnek, kik a letartóztatotton a szokott előleges eljárást megkezdték.
— Lovagoljon valaki oda a pandúrokhoz, s mondja nekik, hogy a deliquenst egyenesen ide hozzák — szóla Nyúzó esküdtjéhez; — hihetőképp egyike Viola bandájának. Statáriális eset, s kár volna őt a faluba vinni. Nemde mondtam — tevé hozzá Ákoshoz fordulva, ki azalatt szinte a lovasokra fordítá figyelmét — , megkerítjük a madarakat? Ha már kitesznek is hivatalomból, legalább azzal szolgálom meg a megye eddigi bizodalmát, hogy a tisztújítás előtt itt e dombon még három ily semmirekellőt akasztatok fel.
— Azaz: ha megkapod — monda Ákos mosolyogva — , min, engedelmeddel, még egy kissé kétkedem. Eddig Tengelyi úr nézeteinek cáfolatául, ki mindig azt mondja, hogy e világon nehéz becsületes embert találni — ti csak ilyeneket kerítettetek hálóitokba; s ha nem csalnak szemeim, az, kit itt hoznak, Viola cimborája — tevé hozzá nevetve — , a hatalmas zsivány, kinek fölakasztásával megyénknek kedveskedni akarsz, az új Jaromir s Angyalbandi — vén cigányunk.
Kislaky, ki most az öreg Petit — ez híres neve — hasonlóképp megismeré, szinte nevetni kezde, s az egész társaságból Vándoryn kívül — kinek szíve a rab szenvedésein megesett — senki sem tartá meg komolyságát.
— Szegény Peti — szóla tréfás sajnálkozással Ákos — , a hazának nincs hasznosabb polgára; ha ház épül, ő veti tégláit; ha valahol lakat romlott, ő igazítja meg, hogy a birtok biztosabb legyen; ha a ló patkóját vagy valamely táblabíró sarkantyúját veszti, ő veri fel; — a lakadalmaknál ő húzza a brúgót, s ő ássa a sírt, ha valakit eltemetnek; — sőt a rossz világ azt beszéli, hogy egyszer ifjúságában a közállományt még hóhér alakban is szolgálta, s most így bánnak vele! Csak hiába, mindig hálátlan a világ, s pedig még inkább hasznos, mint nagy emberei iránt.
— Nem tudom, miként enyeleghetsz — monda Nyúzó, mindinkább ráncokba szedve homlokát — , a dolog statáriális eset lehet; én részemről legalább nem hiszem, hogy akit pandúrjaim hoznak, az vén cigánytok, és ha...
— Ha nem az — szakítá félbe Ákos nevetve — , ha valahogy fehér merészlene lenni, természet szerint a felakasztásnak nem áll útjában semmi.
— Mármost elég — szakítá félbe a főbíró Ákos enyelgéseit, egypár szót ragasztva beszédjéhez, mely minden eredeti magyarsága mellett is a tudóstársaság szókönyvében eddig hiányzik — ; ki mondta azt, hogy ez nem cigányotok? de ki tudja, a vén gazember, kit ártatlan brúgósnak gondoltál...
— Nem tettette-e magát csak cigánynak, ugye? — kacagott föl Ákos, kit az érdemdús tisztviselő haragja mindinkább mulattatott — s most majd kitűnik az igazság. Te kivetkezteted barna bőréből a gonosztévőt, megmutatod, hogy a híres Viola, kitől az egész vidék retteg, nem más, mint Peti cigány, és...
— Nem fogom tűrni, hogy valaki által bolondnak tartassam — harsogá a felbőszölt főbíró, kinek mérgében még pipája is kialudt. — Kövesse meg magát akárki, de Nyúzó Pál nem arra való, hogy vele tréfát űzzenek, egyébiránt majd meglátjuk, ki nevet utoljára. Ki tudja — az oly igen becsületes vén cigány mikkel foglalatoskodik még téglavetésen kívül, s ha már egyszer a hóhér szerepet vivé, nem játszhatik-e éppoly jól más szerepet valamely akasztófa körül? — A vén gazember, úgy hiszem, lógva nem rosszul vehetné ki magát.
Mire a szolgabíró, elméssége fölött magát nevetésre kényszerítve, pipáját ismét meggyújtá, s káromkodva az ízetlen tréfák, a nem égő tapló, a nem eléggé sebesen siető pandúrok s a vén cigány fölött — várá a szerencsétlen rabot.
Szegény Peti, ki azalatt a törökdombhoz mindig közelebb jött, s már ötszáz lépésnyire hajlongani kezde, nem is gyanítá a förgeteget, mely közelítése alatt feje fölött öszvevonult, s melyet Ákos, tréfáinak következését gyanítva, most minden módon enyhíteni iparkodott; — de hasztalan. Nyúzó bosszúsága teljes dagályban emelkedett, neki kelle valaki, kin mérgét kiadhassa, s Peti az első szavaknál, melyekkel bírája által fogadtatott, látá, hogy rossz pillanatban került a tekintetes úr elébe.
— Hát végre hurokra kerültél, te drága madár — így harsoga, miután inquisitusának teremtését arra, hogy vele becsületesen szólhasson, eléggé keresztül mívelte — , no, ne félj, lakolni fogsz, vén gazember.
— Ugyan kérem a nagyságos teins főbíró urat — sóhajta fel a szerencsétlen, hegedűbe szorított brúgós rekedt torkának legnyájasabb hangjával — , én...
— Hallgass — dörge közbe a bíró — , én tudok mindent, s ne félj, majd eszedbe juttatom neked is, ha tagadni akarnád.
— Nagyságos, méltóságos uram, hisz én ártatlan, szegény, vén ember vagyok — sóhajta föl Peti — , én...
— Ne ugass — lármáza Nyúzó — , vagy úgy pofon nyallak, hogy még föltámadáskor is emlékezni fogsz reám. Lássa csak az ember — az alávaló még tagadni mer.
— Hisz én nem tagadok semmit, édes nagyságos uram, semmit sem — tevé sírva hozzá — , csak...
— Jobb is, ha nem tagadsz; úgyis téged nemigen kérdezünk — szakítá félbe az öreget Nyúzó — , a tisztviselők mindent tudnak, s most — szóla a pandúrok egyikéhez fordulva — , beszélje
