Hát — folytatá a pandúr, ki Ákos szavain, amint látszott, kissé meghökkent, s főbírája szokatlan nyájassága által ismét nekibátorodott — , az egész dolog csak úgy volt. Már délután valami három óra felé lehetett, ugye, Pista — szóla pajtásához fordulva, ki helybenhagyólag inte fejével — , midőn a Gyilkos-csárdából, hol kissé megpihentünk s falatoztunk, a sz.-vilmosi erdő felé ballagtunk. Napkeltétől már délig lovagoltunk, s félni kezdtünk, hogy a teins úr parancsolatának: miszerint mindenesetre hozzunk valakit, nem fogunk eleget tehetni; midőn Pista — kinek jobb szeme van — a sz.-vilmosi erdőnél egy lovast lát s mellette egy embert, ki vele beszélget. “Hátha ez Viola volna” — szólt Pista, ki épp pipára gyújtott. “Ejnye, ha ez Viola volna!” — szólék én — s oda nézve csakugyan meglátom...
— Violát? — kérdé Nyúzó oly hangon, melyből ki őt úgy ismeré, mint pandúrja, könnyen észreveheté, mily felelet kívántatik.
— Őt, teins uram — viszonzá a kérdett — , mernék fogadni, hogy ő volt.
— Kend rosszabb szemeivel — szóla közbe Ákos — valóban csudálatos! Hát még Pista miket láthat, ha kend is fél mérföldnyire ismeri meg az embert.
— Majd megválik — szóla bosszúsan Nyúzó. — Ha rablók s útonállók ily protekciót találnak, az ördög tudja fenntartani a rendet. Szóljon kend tovább, mi történt azután, nem látták-e közelebbről a gonosztevőt?
— Dehogy láttuk, teins uram — viszonzá amaz — , alig indítottuk meg lovainkat — szegény párák oly fáradtak voltak, hogy alig bírhattuk farkasügetésre is — s a zsivány elillant, s mikorra odaértünk, csak e vén cigányt találtuk, ki Sz.-Vilmos felé sietett.
— No és — szóla türelmetlenül a főbíró, ki mint látszék, reményében megcsalatott.
— Természetesen mindjárt hegedűbe szorítva idehozták — vága közbe Ákos — , hisz ki tudja, mily szörnyűségeket vihetett volna véghez, ha egész Sz.-Vilmosig eresztik! Ha a rablók űzésére mindig ily okos embereket küldenek ki, maholnap vége lesz az útonállásnak, mert becsületes ember nem mer kimenni házából.
Az öreg cigány, ki azalatt hallgatva sötét villogó szemeit körüljártatá, észrevevé, hogy pártolókra akadt. Bátrabban álla vizsgálója előtt, s csak azért rimánkodott, hogy hegedűjétől, mely kezét már egészen feltörte, megszabadítsák.
— Majd bizony — kiálta a főbíró — , kend megszokta a brúgót, s e kis hegedű igen jól illik kezére. — S itt Nyúzó s esküdtje az elmésség fölött nagyot kacagtak. Miután azonban Vándory — ki az egész jelenet alatt látszólag meghatva, érzelmeinek többé nem parancsolhatott, a főbírót kéré, s Kálmán és Ákos kérelmét pártolák — s Tengelyi embertelenségről kezde beszélni: Nyúzó főképp azért, mert e kérelmekre, melyek a cselédek jelenléte miatt diákul intéztettek hozzá, nem tudott felelni: megparancsolá, hogy a hegedű vétessék le, s csak patibulandus s fautores criminum-ról mormogva valamit fogai között — tovább folytatá benevolumát.
— És azután, mikor a cigányt elértétek, mi történt? — szóla Nyúzó a pandúrokhoz fordulva, kik bámulva főbírájok szokatlan kegyességén, éppen a hegedű leszedésével bajlódtak — , elfogása után mit vettetek észre? Nem találtatok semmit ez öreg akasztófáravalónál, mi őt különösen gyanússá tenné?
— Hát az csak úgy volt — viszonzá a pandúr, pederve bajszát s úrias méltósággal s nemes öntudatának érzetében egyet köpve — , mikor a cigányt utolértük — s ez pedig jó későn volt, mert az öreg more átkozottan szaladt — Pista megszólítja — a cigány szörnyen megijed...
— Megijed — szóla közbe Nyúzó — , szeretném tudni, miért?
Mire az esküdt fejét csóválva szokása szerint — egy “valóban gyanús”-sal felelt.
— Kérem alássan — ellenzé, fájó kezeit dörzsölve a cigány — , mikor csak úgy káromkodva rám fogják a pisztolyt, nem is gondolhattam mást, mint hogy haramiák.
— Hallgass, átkozott barna kutya — kiálta a szolgabíró — , mert úgy megrakatlak, hogy fél esztendeig ki nem hevered; beszélj tovább, Jancsi.
— Azután — folytatá ez — Pista kérdezi: merre ment Viola? s ő azt mondja, hogy nem látta.
— Mikor mi pedig láttuk, hogy vele beszélt — szóla közbe Pista, ki észrevéve főbírájának helybenhagyását, részesülni akart a becsületben, mely belőle pajtására háramlott — , “ez nem igaz, Péter cigány — mondtam én — , kend itt beszélt vele szemünk láttára, s ha nem vallja meg, mindjárt más nótán táncoltatjuk”. A cigány még mindig tagadta. “Hát ki lett volna azon lovas ember, kivel kend előbb beszélt?”
— No, s mit mondott erre a cigány? — kérdé az esküdt, mély belátású kifejezésre kényszerítve arcát.
— Hát csak azt felelte: hogy nem ismeri — felelt János — , s mikor erre fölpattantam — mert hisz amint a teins úr is tudja, Peti minden embert ismer — , szaladni kezdett.
— Oh, édes nagyságos teins uram — rimánkodék a cigány — , hogyne szaladtam volna, mikor agyba-főbe kezdenek verni, s a hegedűt is rám akarják tenni.
— Becsületes ember — szólt közbe az esküdt — nem fél a hegedűtől.
— Azt gondolám én is — viszonzá János — , mihelyt tehát tudtuk, hogy gonosztevővel van dolgunk, mindjárt utána mint a forgószél — s fejére a hegedűt s ide a teins úr eleibe — itt majd kisül az igazság.
— Kendtek becsületesen viselték magokat — szóla Nyúzó — , most vezessék előbb hozzám ez öreg rókát s maradjanak ott; szükségem lesz kendtekre, majd holnap talán a megyeházhoz küldjük e drága virágot.
— De kérem — rimánkodék Peti — , mikor én ártatlan vagyok, oly ártatlan, mint a ma született gyermek.
— Tudjuk, tudjuk — viszonzá a főbíró, szavának legkeserűbb hangján — , te nem is ismered Violát; nem is te patkoltad meg minap a lator paripáját, ugye?
— Hisz az igaz, hogy ismerem — sóhajta a cigány — , de mit tehetek én róla, hogy húsz esztendeig egy helyen laktam vele. Hisz mielőtt először a vármegye kezére került, oly becsületes ember volt, hogy bírónak választhatták volna. — Az igaz, hogy lovát egyszer megpatkoltam, de ily öreg ember mit tegyen, ha csákány— s pisztolyos zsiványok jőnek hozzá, s patkoltatni akarnak — szörnyű halált haltam volna, ha nem teszem.
— Hát becsületes kovácsokhoz mért nem járnak a zsiványok? — kérdé a szolgabíró, esküdtjére nézve, ki mosolygó helybenhagyással integete fejével.
— Én csak azt gondolom — viszonzá Peti nyugodtan — , hogy zsiványok azért járnak inkább hozzám, mint más kovácshoz, mert én a falun kívül lakom.
— És miért lakik kend (a címeket, melyeket az érdemes tisztviselő ide ragasztott, ortográfikus nehézségek miatt
