fogok emlékezni önre. Vasúton megy?
– Nem. Lóháton jöttem.
– Értem. Á l’anglaise tünik el, hogy itt ne fogják.
– Még van egypár napi dolgom Berényben, csak aztán indulhatok.
– Szerettem volna, hogy ha ön kalauzol Berényben.
– Oda ugyan nem kell cicerone, kisasszony. Egy roppant falu, melyben hatvanezer ember lakik…
– De érdekes. A korcsma korintusi stílben épült, s a templom egy nagy pajta.
– Furcsának találja a mi világunkat ugy-e?
– De érdekesnek, nagyon érdekesnek. Sohase láttam ennyi napsütést. Itt mindenüvé süt a nap. És a parasztasszonyok cinóber szinü kendőikkel. Aztán az urak, akik egyebet se csinálnak, csak a pénzt dobálják ki az ablakon.
– Mert itt mindenki paraszt, senki se úr.
– Annyi bizonyos, hogy felejthetetlen napokat töltöttem itt s hogy az országuk bájos. Igaz, hova küldjem a Notre coeur-t?
– Tetszett önnek?
– Nagyon. Jó író ez a Guy de Maupassant.
– Én nem is ismerek más írót. Nekem ez az egy is elég.
– Akkor hát ez a kötet kedves önnek s én majdnem megfeledkeztem róla.
– Boldog volnék, ha megtartaná, kegyességből irántam. Egy szép könyv olyan, mint egy virág; értéktelen s minden szerénytelenség nélkül föl lehet ajánlani. A más szép gondolatai révén, talán kérhetek egy kis helyet könyvtára egyik zugában.
– Ezt a virágot önnek akartam adni, de most már nem adom. Nem akarok kvittelni önnel. Azt akarom, hogy adósa maradjak. Isten önnel, Monsieur Vidovics.
– Köszönöm, kisasszony, Isten önnel.
S megindult az alsó ház felé.
A leány folytatta útját, de pár lépésnyire megállt, s visszanézett. Mikor a férfi eltünt a szeme elől, leeresztette a kötényét; virágai lehulltak a földre.
Aztán két sűrűn összehajtott papirlapot vett ki a zsebéből. Az egyik egy express küldött levélnek a fogalmazványa volt; ezt a levelet egy héttel ezelőtt ő írta az apjának. A másik az a távirat, amelyet ma kapott Van der Kerkhoven úrtól. Mindakettőt elolvasta még egyszer:
Amaz így szólt:
„Van itt egy Monsieur Vidovics. Elég jómódu. Mintegy másfélmillió tallérnyi vagyon. Csupa szántóföld. Szép fiu, fiatal, egészséges. Művelt is, ha éppen akarod. Mit szólnál hozzá, ha mint Madame Vidovics térnék vissza Hágába?
Utóirat: Barna, nem lángész, az én genre-em.“
A táviratban meg éppen csak ennyi volt:
„Van der Kerkhoven kisasszony, Horváth-Joannovics úrnőnél
Kétfelé hasította előbb az egyiket, aztán a másikat. Majd összetépte mind a kettőt apró darabokra s ezt a konfettit is odaszórta a virágok közé.
Vidovics Feri az alsó házban fölvette a lovagló bekecsét. Megkerülte a nagyudvart s az istállók felé tartott. Olyan egyenesen járt, hogy aki messziről látta, okvetetlenül azt mondta magában:
– Ez vagy főherceg, vagy egy becsipett ember, aki mindenáron nagyon egyenesen akar lépni.
Kitünően tartotta magát. De hogy végre nyeregben ült, mégis nagyott lélekzett. Olyanformán volt, mint Montmorency herceg, a nagy hadvezér, akiről följegyezték, hogy késő vénségében nem tudott se járni, se feküdni, csak ülni és lovagolni.
A lova bácskai ló volt, aki értette ezt az állapotot. Ahogy a gazdája a nyeregbe pattant, konstatálta magában:
– A gazdám egy kicsit ki van készítve. Vigyázzunk s helyette nekünk legyen eszünk. Különben megbízhatik bennem, mert tudom én, hogy mi a kötelesség.
S csöndesen poroszkált előre a jól ismert úton.
Vidovics Feri számított erre a hűségre. Annyira megbízott a lova erkölcsében, hogy alig haladtak pár száz méternyire, nyugodtan elaludt.
Ha tudta volna, hogy hová viszi az ostoba állat! Mekkorát rántott volna a gyeplőn! Mint fordult volna ellenkező irányba! Hogy sarkantyuzta volna a paripáját! Mily szélsebesen vágtatott volna máshová, akármerre, csak hazafelé nem! Hogy rohantak volna, bár a pokolba, lóhalálában!..
De az ember sohase tudja, hol leskelődik rá a fátum. Ha véletlenül nem mészsz ki az utcára, mikor tégla esik az emberek fejére, száz esztendeig élsz s annak idején békén ringathatod szépunokáidat. Csak annyi kell hozzá, hogy ott maradj, ahol vagy. De te nem maradsz otthon, veszed a cilinderedet és a sétapálcádat, gondtalanul kisétálsz s remekül eltalálod, hogy éppen oda állj a lehulló tégla alá.
Ha Vidovics Ferit véletlenül visszatartja a Van der Kerkhoven kisasszony társasága s csak egy hét mulva tér haza Berénybe, hogy másnap vasútra üljön s meg se álljon Nizzáig… vagy ha hű lova, a derék Calvados, fölháborodva gazdája szégyelni való állapotán, leveti a mértéktelen embert egy kőrakásra s ez hat hétig nyögi József napját a rác-árokszállási alsó házban: akkor hősünk ma Szilas és Bodrog vármegyék főispánja, boldog férje a Joannovics-lányok egyikének vagy Van der Kerkhoven Emmának, még boldogabb apja négy vagy öt nagyfejü Vidovics-fiunak s ez a történet sohase íródik meg.
De ha az ember maga se tudja, mit cselekedjék, vagy mit ne cselekedjék, hogyan tudja a ló?!..
Szóval, hasonlóan azokhoz az angol matrózokhoz, akik föllázadva a kapitányuk ellen, megitták az Indiába küldött pálinkát, aztán zátonyra kormányozták a hajót s holtrészegen táncoltak át a másvilágra: Vidovics Feri teljes öntudatlanságban, mámorosan lovagolt végzete elé.
Egyszerre fölriadt, mert a lova megállott. Úgy tetszett neki, mintha csak pár pillanatig aludt volna, de már Berényben voltak. Calvados a Sugár Mariska háza előtt állapodott meg s várta az utasítást.
– Nem bánom, Calvados, mondjunk jó reggelt Mariskának.
Vidovics Feri máskor is ebben az órában szokott kilovagolni s rendesen stációt tartott a Mariska ablakai előtt. Calvados nem volt tisztában vele, hogy a szokásos programnak ez a pontja ma el is maradhatott volna.
– No hát vigyázva lépkedjünk, Calvados.
Ezt a figyelmeztetést az tette megokolttá, hogy hősünk a kocsiútról átvezényelte lovát a gyalogjáróra, ahová egy keskeny padlón át vezetett az út. Az árkot, mely a gyalogjárót az országúttól
