Ellenben a leírt rendellenesség helyi szokás volt Berényben, kétségen kivül olyan helyi szokás, amelyet csak az előkelőségek gyakoroltak. Az udvariasságnak ezt a nemét a huszártisztek tették divatossá s egy pár esztendeig ez a palló-vizit volt Berényben a chic utolsó szava. A palló-vizitnek megvolt az az előnye, hogy a ló elfoglalta a gyalogjárót, a gyalogjáró plebéjusokat lekényszerítette a kocsiútra, ami a városi közgyülésen temérdek rekriminációnak s az egész városban sok áldatlan háboruságnak volt az okozója, de a berényi hölgyek előtt igen kedvesnek tünt föl. Aki azonban a kocsi-pallót használta, azt csak másodosztályu úrnak lehetett tekinteni.
Sugár Mariska éppen az érem-gyüjteményét rendezgette… De hadd mutassam be Sugár Mariskát.
Sugár Mariska a gazdag, zsugori Vitkovszki Vazul elvált felesége volt. Ennek a Vitkovszkinak a vagyonát egy pár százezerre becsülték, de kevesebb tartásdíjat, mint ő, elvált férj nem fizetett az osztrák-magyar monarkiában. Sugár Mariska úgy segített magán, hogy kiadta a szobáit diákoknak, katonatiszteknek, szinészeknek és szinésznőknek. Tessék elképzelni egy elvált fiatal asszonyt, aki szobánkint adja bérbe a házát, aki mindenkit ismer s aki asszonyokkal nem barátkozik; egy sötét teintü, villogó szemü, csinos teremtést, csókra intő ajkakkal s azokkal a felséges idomokkal, amelyek nyugtalanná teszik az ifju legénykét épp úgy, mint a komoly, pápaszemes, gondsujtotta családfőt, aki beíratni viszi a fiát: vajjon nem természetes-e, ha az ilyen asszony rossz hírbe keveredik?! És Sugár Mariskáról senki se beszélt rosszat, még a diákok se, akik pedig elég sűrűn adósok maradtak neki a lakáspénzzel. Ezt a tekintélyt java részben a tiszteknek köszönhette, akik „jó leány“ – nak ismerték s akik, mivel mindig volt egy-egy öreg főhadnagy lakója, félig-meddig kincstári asszonyt láttak benne. Egyébként őt tartották a legvidámabb asszonynak Berényben s nem ok nélkül, mert elég lármás életet élt; de apró passziói s kiváltképpen rajongása a művésznők iránt elárulták, hogy szíve nincs szomoruság s ama homályos vágyakozások nélkül, amelyeket az éremgyüjtés nem elégíthet ki.
– Jó reggelt, Mariska!
– Nini… Mi történt magával, Feri, hogy ilyen hamar visszajött?
– Az, hogy elvesztettem a szívemet, de megkerestem. S mikor megtaláltam, siettem vele haza.
– E szerint a hollandus kisasszony nem mese?
– Olyan valóság, mint egy csokoládégyár.
– S hogy kerül ide? Árokszállásra?
– A magyarázat igen egyszerü. Együtt voltak a frohsdorfi intézetben Joannovics Terkával s most kedvet kapott meglátogatni a barátnőjét.
– És annyira megszerette Árokszállást, hogy már egy hónapja itt ül?!.. Mert legalább egy hónapja, hogy mindenütt csak róla beszélnek.
– Mint Pickwick úr az emberiséget, keblére öleli egész Magyarországot, le az utolsó cigánygyerekig. Népviseletben jár s holland nyelvre fordítja a főjegyző költeményeit.
– Szép? Csinos?
– Tudja, afféle Rubens-alakot igér. Ahhoz képest, hogy szőke, talán nagyon is egészséges az arcszíne.
– Hogy hívják? Van der Bilt?
– Van der Kerkhoven. Szép név. Kerkhoven holland nyelven annyit tesz, hogy koporsó.
– De sok kakaóföldje van, mi?.. Jőjjön be s beszéljen el mindent a legapróbb részletekig. Nagyon kiváncsivá tettek erre a leányra.
– Nem megyek be, mert részeg vagyok.
– Ugyan menjen. Láttam én már magát cifrább kedvben is.
– A művelt francia részegen nem megy vizitbe. Különben megadhatom a kivánt fölvilágosításokat, így lóháton is. Tehát mindenekelőtt: nem kakaóföldek, hanem csokoládégyár. Képzeljen, Mariska, annyi csokoládét, amennyit csak tud. Például tegyük föl, hogy Emma kisasszony megajándékozna szívével és kezével: harminc esztendeig folyton csokoládét ehetne egész Berény, mind a hatvanezer ember.
– S mennyit tesz pénzértékben ez a rengeteg csokoládé?
– Harminc-negyven milliót. Tudja, náluk tíz millió az már nem is határoz.
– Csinos parti! S maga mióta udvarol neki?
– Komolyan beszél?
– Persze. Az egész város tele van vele.
– Én azt hittem, hogy tréfálunk. De ha komolyan beszélünk, mondja, kedves Mariska, mire volna jó nekem a Van der Kerkhoven kisasszony roppant gazdagsága? Hogy egy tanya helyett tíz tanyám legyen? Nekem az az egy tanya is elég dolgot ad.
– Lárifári. Tudom, hogy van miből megélnie s ha éppen költekezni akar egy kicsit, ezért még nem kell megházasodnia. De gazdag gazdagot választ; ez már világ sora.
– A gazdagnak nincsen igaza: a legtöbbször rossz üzletet csinál. Különben nem vagyok olyan gazdag, hogy sokáig el tudjak tartani egy Eldorádóból érkezett hölgyet, akinek a papája csokoládé-király. Ma parasztleánynak öltözik, de holnap Ausztráliába küld kalaptollért, amilyen nincsen másnak.
– Hát az ő milliói?
– Azokat egyelőre ne vonjuk ki az üzletből: nagyon jól jövedelmeznek. De tegyük föl, hogy Van der Kerkhoven papa hirtelen megőrülne s gyémánttal telt zacskókat csapkodna a fejemhez, mondja, mit csinálnék ezekkel a fölösleges milliókkal? Kártyázni nem tudok, versenyistállót soha se fogok tartani… Hé, Calvados, ne fickándozzál, te vén szamár!.. Ami pedig a Cléo de Mérode-okat, meg a többi különösen fésült hölgyeket illeti: ha elszerződném a Van der Kerkhoven-családhoz, bizony Isten, mint becsületes kalmár állanám az alkut.
– Ugyan ne mondja!
– Pedig most nagyon komolyan beszélek.
Lássa, Mariska, én el vagyok perzsaszőnyegek és perzsa lányok nélkül, egy nagy csűrben, melyben sok a tulipános bútor s még több az evőeszköz, de kevés a műtárgy. Megvagyok egy rossz bricskával s Cipriani báró azt mondja rólam, hogy nem tudok élni. Talán igaza is van. Annyi bizonyos, hogy engem egy oldal szalonna meg egy meleg takaró egy hétre teljesen kielégít. Szeretem az osztrigát, a jó szivart, a zenét; s megbecsülöm a kényelmet. De ha mindez nincs, engem nem nagyon bánt; eszembe se jut. Ha egy májusi délután végigfekszem a fűben s elnézem az égen a bárányfelhőket, nem azon jár az eszem, hogy nem az én lovam nyeri meg a Derbyt; ha a béreseimmel beszélgetek, nem vágyódom előkelő dámák után, akik Whistlerről mondanák el nézeteiket. Azt hiszem, könnyen viselném a szegénységet is, bár igen nagy örömem, hogy azt tehetem, amit akarok, jöhetek, mehetek, amerre tetszik és senkise rendelkezik velem. Szóval Parlagi Jancsi vagyok, aki néha nagyokat iszik s néha, a legszívesebben, nem csinál semmit, csak nézelődik. Ez nálam már családi hagyomány, nevelés és hajlandóság dolga. Mire való volna nekem a parti és a Van der Kerkhoven papa milliói?
– Ez csak olyan beszéd. A pénz lehet sok, de soha se lehet elég. Akinek sok van, még többet akar. Valami ambiciónak élne; egyszer majd csak eszébe jut valami.
