van, akkor holnapután bizonyosan itt lesz. Szombat a rendes napja.
– Ugy-e?! – a rendes napja?..
– Az. A rendes napja. De nem szereti, ha olyankor más is erre vetődik. Maga mulat. Szépen danol; az asszony szereti hallgatni.
– Hallgatja?.. Igazán hallgatja?..
– De még magam is, hékás. Ha te úgy tudnál danolni!
– Majd megpróbálom, talán tudok, – dörmögte a gulyás. – Meglássuk, ki tud jobban. Isten áldja meg, csárdás bácsi. Jójcakát kivánok!
Megcsiklandozta a lova vékonyát és elrobogott.
A csárdásné megkérdezte odabent az urát: mit beszéltetek annyit? de felvágták a nyelvedet egyszerre.
– Majd elmondja Sanyi, ha kíváncsi vagy rá. Én most alszok egyet. Ördög vigye az ilyen kései vendéget.
Aludt is, nem is. Csak úgy félszemmel. Nvugtalan volt; máris várni kezdte a szombatot. Az a közbeeső péntek úgy elröppent, mintha ott sem lett volna… Az asszonynak nem szólt. Hadd érje meglepetés. Mert hogy érni fogja, arra mérget mert volna venni.
Szombat estére ki volt csípve a menyecske, mintha ünnep lett volna. A csárdás csak leste, mikor lendül már a pitvar elé s merre tekintgél, ahonnan jönni kell valakinek, ő is körülpislogott, óvatosan, de inkább a másik tájára a nagy rónának. Kétfelől jött két pont. Az egyik világított a leszálló estében; a gulyás szürkéje volt az.
Szinte egyszerre értek a csárdához. Tajtékzott a lova mind a kettőnek. Vitás Mátyás uram dobogó szívvel, leste, hogy na most, mi lesz ebből. Ösmerte már a csikóst, a hasított homlokút; az híres verekedő volt. Annak nem sok kellett, hogy a haragosának nekimenjen. Olyan volt, mint a kormosnyakú fiatal magyar bika, a szilajon nevelt, amely rögtön öklel. A gulyás éppen a párja lehetett minden olyanban. amitől az egyik, vagy tán mind a kettő is itt maradhatott ma vérbe fagyva.
A csárdás az asszonyra pillantott Piros volt az, mint a basarózsa. Nem értette a dolgot. Nem várta ide egyszerre mind a kettőt. Szinte hallani lehetett a szíve dobogását; de látni nagyon is, mert a könnyű ingváll csakúgy hullámzott a keblén.
A két bojtár egykettőre lepattant a lováról.
Ott álltak szemközt és egyelőre még csak kiváncsian méregették egymást a tekintetökkel. Vitás uramnak a vér is a fejébe szállt; meg sem gondolta, hogy iszen nem úgy van az, ahogy ő nagy indulatában bolondul elképzelte, hogy az ő kedvéért nyomban ölre-birokra menjen a két vetélytárs. Ő már lüktető agygyal biztatta volna a csikóst, a gulyást; „egy-kettő-három!” – hadd menjenek neki egymásnak a háromra, vérivó jókedvvel.
De a két legény nem ezt cselekedte. Hamarosan eltünt arcukról a szilaj dac s csikós olyat kurjantott, mintha a ménest térítené:
– Hát te hogy kerülsz ide, öcskös? – kiáltotta.
A gulyás a levegőbe dobta a kalapját:
– Mi szél hord téged erre, te lókötő?
A csárdásnak leesett az álla; a menyecske pedig föllélekzett. Ezek már nem eszik meg egymást.
– Ti ösmerősök vagytok? – kérdezte Vitás, uram, nagy szemet meresztve.
– Hogyne volnánk; egy dajkáló-anyánk volt, – magyarázta a csikós.
– Hájszen a bátyám, – mondta a gulyás, – a mostohabátyám! De hogy ez a pejkó jobb legyen, mint az én szürkém, az sem igaz ám, csárdás bácsi.
– Mondtam én? – riadozott az öreg. attól féltében, hogy kisül a turpissága.
De a menyecske belelátott. Kitalálta, hogy mit beszélhettek ezek csütörtök éjjel olyan sokat.
– Vén kujon, – pörölt rá az urára, – menjen kend borért a pincébe; nincs idefent s én csak nem mehetek le így.
(Már mint ilyen takaros-csinosan.)
Vitás örült, hogy elhúzódhatik.
A két legény összenézett s parolázott. Azután egyszerre fordultak a menyecske felé; de megint csak összenéztek. Az egyik kacagott; az ráragadt a másikra is. Valami bolondot gondolhatott mind a kettő.
– Itt ma ne soká maradjunk, öcskös, – dörmögte a csikós.
– Ma ne, – visszhangozta a gulyás.
Mire a csárdás hozta a bort, már megint lovon ültek. Hiába tessékelte őket beljebb a menyecske.
A csárdás vérszemet kapott. A gulyáshoz fordult:
– Álmos vagy tán, ecsém?.. Pedig „álmos kuvasznak vackon a helye”, magad mondád.
A gulyás ráemlékezett; nevetett.
De a csárdás a csikósnak is adósa volt még; nekidurálta magát; hisz nem olyan harapós legény az!
– Idd ki ecsém, – mondta s odanyújtotta neki a teli üveget, – ettől olyan lesz a hangod, hogy bátran elmehetsz vele kántornak Nádudvarra.
A két legény ivott. Egyik a másiknak kínálta az üveget. Az asszony biztatta őket: no még egygyel.
– Majd máskor, – szabadkoztak.
– Mikor? – kérdezte ravaszul a csárdás.
A gulyás rántott egyet a vállán.
– Majd tán a jövő héten, – mondta, a bajusza helyét pödörgetve.
A csikós a másik oldalára lódította a szűrét. úgy vágta oda foghegyről:
– Nem veszünk össze ezen; iszen egy dajkálóanyánk volt.
A csárdás gyanakodva nézte őket. Ezek egyezkednek, gondolta, de nem árulta el.
A felesége megint a veséjébe látott.
– Úgy kell kendnek, vén kujon, – suttogta magában; de ő sem ütötte dobra a gondolatát.
A bojtárok indultak. Egy darabon együtt léptettek: beszélgettek; rég nem láthatták egymást. Azután sarkantyúba kapták a lovukat s szétváltak. Nemsokára csak egy sötét pont, meg egy világos pont látszott belőlök a messzeségben.
A csárdás is ment a söntésbe, az asszony után, aki ott csörömpölt az üvegekkel, mérgesen, boszszúsan, vagy csak mert sietett. Várta egy darabig, hátha szól valamit, ha akar. Nem akart. Utoljára is ő kezdte a beszédet. Nem sokat mondott, de eleget.
– Hallod-e, asszony, úgy látom én, akár ott, akár itt, te utánad csak járnak.
– Jár a kend ötödik kereke, összevissza; mi leli már megint?
