ház asszonya a verandáról nézte, hogyan húzódik a basarózsák közt az erdő irányába az ura, meg az unokanénje, aki nálok nyaralt. Telivér nagyvárosi asszony volt a vendég, akinek még itt a pusztán is első gondja a toilette körül forgott. Nyár lévén, fehérben volt. Az embernek a szépséges Apolló-lepke juthatott eszébe róla.
Tarcsayné a szemével kisérte őket, amíg láthatta; amíg csak el nem tüntek a haragoszöld fenyőfal mögött. Milyen szép pár, gondolta, és tünődve hajolt kézimunkája fölé. Időnkint boldog pillantásokkal kereste a veranda előtt levő homokos térségen a kis gyerekeit, akik ott játszadoztak. A fiúcska zajosan parancsolgatott piciny hugának, aki áhitatosan leste szavait. – Ha szárnyok volna, oltárképek lehetnének, gondolta a mamájok.
Ezalatt azok ketten eljutottak az erdei ösvényig.
Idegeneknek arrafelé tilos volt a járás-kelés. Aki ott megfordult, az bizonyos lehetett benne, hogy senkivel sem találkozik. Eleinte még csak volt az ösvény mentén egy-egy pad, de azután egészen beleveszett az út a sűrűségbe. Az utolsó pihenőhely egy ledőlt fatörzs volt, amelyet beborított a repkény. A fehér asszony itt megállott.
– Ne menjünk tovább, Bandi, – üljünk le egy kicsit; beszédem van veled.
A férfi kérdő arccal ereszkedett le a fatörzsre. Messziről kakuk szólt. A megbolygatott repkény közt elsurrant valami: – talán egy gyík. Fülledt volt a levegő.
– Parancsolj velem, Lenke!
Az asszony láthatóan küzdött magával, úgy lélekzett, mintha hegyre kapaszkodott volna. Tarcsay meg akarta fogni a kezét. Nem engedte, elvonta.
– El kell mondanom valamit neked; pedig árulást követek el. De ez a játék nem folyhat tovább. És én nem maradhatok itt tovább.
– Játék?!.. és megszököl a folytatása elől?
Az asszony lesütötte a szemét.
– Számítok rá, hogy minden szavam magunk közt marad. Edit sohasem bocsátaná meg, – mondta anélkül, hogy a kérdésre egyenesen felelt volna.
– Tehát őróla van szó?
– Őróla is.
– Hát még?
– Mirólunk, kettőnkről.
– Folytasd, kérlek.
– Nem fogsz megneheztelni?
– Terád?!!
Az asszony megértette és most maga nyujtott kezet a sógorának, aki azt gyöngéden megcsókolta, de, szinte tüntetően, rögtön el is eresztette. Várt.
– Én nem a magam jószántából jöttem most hozzátok, Bandi. Editnek szüksége volt rám; – hívott.
– Ebben még semmi rendkivüli sincsen.
– Várj egy kicsit. Felelj nekem őszintén: szeretted te Editet, amikor elvetted?
– Furcsa kérdés. Persze, hogy szerettem. Miért akarod tudni?
– Mondd meg előbb: szereted-e még most is.
Tarcsay elgondolkodott. Azuttán nyilt tekintettel felelt:
– Szeretem, mint egy édes jó gyermeket; mint a legjobb feleséget; mint a gyermekeim anyját.
– Csak úgy?
– Nem elég ez? Edit tökéletesen beéri vele.
– Tartok tőle, hogy tévedsz.
– Mondta?
– Nem ilyen világosan. De én ismerem. Nemcsak rokonok, hanem igazán jó barátnők is vagyunk. Már az intézetben azok voltunk.
– Pedig te idősebb lehetsz vagy három évvel.
– Csak kettővel. És aztán Edit a komolyságával hamar lett nagy leány. Most mondd meg nekem őszintén: amióta elvetted, csakugyan volt valakid, akit másképen szerettél?
Tarcsay merőn nézett az asszonyra. Nyomatékkal mondta:
– Van. De miért kell ezt olyan határozottan tudnod?
Az asszony elpirult. Zavarosan védekezett.
– Ne érts félre; nem arra vagyok kíváncsi, hogy kicsoda…
– Úgyis tudod. Megmondjam?
Úgy tett az asszony, mintha ezt nem hallotta volna. Sietve magyarázta.
– Nekem tudniillik azért kellett most idejönnöm, hogy elhódítsalak valakitől, akit nem ösmerek.
– Ez alaposan megtörtént. Meg lehetsz elégedve.
Kis ideig csend volt… A férfi szólalt meg újra.
– Eszerint összeesküdtetek ellenem. Mit mondott neked Edit? Beszélj bátran, ha már elkezdted.
– Ő szeret téged, nagyon szeret.
– Jó-jó; de mit mondott egyebet?
– Talán mindent. Sokat leveleztünk; nagyon bizalmasan.
– Akkor tudhatsz róla, hogy mindig jó férj voltam.
– Erről tudok.
– Pedig nem minden volt „fenékig tejfel” az életemben.
– Tudom.
– Panaszkodott neked?
– Csak kitaláltam egyetmást; – a sorok között. De hogy is kerülhettetek ti össze?
– Lásd Lenke, ebben a kérdésedben tulajdonképen az én teljes igazolásom van. Te is úgy látod, hogy nem voltunk igazán egymásnak valók.
Az asszony némán játszadozott a napernyőjével.
– Amikor arra szántam rá magamat, hogy megházasodjam, már azok közé számíthattak, akik a nem házasembereknek való szertelenségeket kitombolták magokból. Edit mindazok közt, akiket ösmertem, a legtisztább lelkű kisleány volt és engem szeretett. Minden gondolata én voltam; ez hizelgett nekem és büszkévé tett. A gazdaságomat elhanyagolt állapotban vettem át; eleinte volt vele gondom, munkám. De azután hiányozni kezdett valami.
– Milyen hálátlanok vagytok ti férfiak.
– Nézd Lenke, én nemcsak egy nagyon jó aszszonyra vágytam, aki mindig egyformán fehér cukor, édes, de zamat nélkül. Engem az a szent jóság, amely Editből csakúgy sugárzik, meghat, de egy kicsit untat is. Neki semmiről sincsen véleménye és az életem meglehetősen szürke mellette.
– Ezért kerestél változatosságot. Ezért udvarolgattál…
Tarcsay
