Népdalok és mondák (3. kötet). Erdélyi János

      Esik eső a haraszton,

      Nem kapok én a paraszton;

      Jó az isten, jót ád nekem,

      Hej szolgabiró vesz el engem.

      Én ezután már nem bánom,

      Kocsi jöjjön értem, három,

      Lovaslegény tizenhárom,

      Hej de nem leszel az én párom.

      Kiöntött a Duna vize meszszire

      Valamennyi szép leány van, elvitte;

      Fogja hát ki mindenki a magáét,

      Ne szeresse soha senki, soha senki, a másét.

      Nincsen kedvem, mert elvitte a fecske,

      Egy száraz jegenyefára letette,

      Akkor leszek, – édes rózsám, a tied,

      Mikor az a jegenyefa, jegenyefa, megered.

      Nincsen kedvem, mert elvitte a gólya,

      Mert ott jártam, a hol nem kellett volna.

      Lesz még kedvem, majd elhozza a szélvész,

      Füred alatt, Füred alatt, majd kifogja a révész.

      Söprik a füredi utczát,

      Masíroznak a katonák.

      Tizenhat esztendős barna kis lány

      Megyen a regement után.

      Hová hová, barna kis lány?

      Kérdi tőle a kapitány.

      Ne kérdje azt hej huj, fő kapitány,

      Megyek a szeretőm után.

      Nem is leány, ki nem barna;

      Nem is legény, ki nem nyalka,

      Nem menyecske, hej huj, ki nem csalfa,

      Ki az urát meg nem csalja.

      Fölszántottam a kőrösi nagy utczát,

      Vetek belé piros pünkösti rózsát;

      A két szélin piros rózsa nyildogál,

      Közepiben barna legény sirdogál.

      Nem meszsze van az én rózsám tanyája,

      Ide látszik annak az almafája;

      Rá szállott egy fehér galamb bújába,

      Kedves babám, itt hagylak nem sokára.

      Szeretnék én páva lenni,

      Pávaruhába öltözni,

      Szomszéd asszony menye lenni,

      A fiának párja lenni!

      Estve kezdem pej paripám nyergelni,

      Hajnalig tart a rózsámtól bucsúzni;

      Elbucsúzok, kedves rózsám, örökre;

      Nem kacsingatsz világos kék szemembe.

      Vizi malom, őröld meg a buzámat,

      Azzal sem fárasztom pej paripámat,

      Van hat ökröm, befogom a szekérbe,

      Ugy állok a vizi malom elébe.

      Nem forog már a jászkiséri malom,

      Mig én azt jól körül nem igazgatom;

      Nem alhatik az én kedves galambom,

      Mig én őtet körül nem csókolgatom.

      Csak azért szeretek falu végin lakni,

      Hogy az én galambom arra jár itatni.

      Arra jár itatni, magát fitogatni,

      Magát fitogatni, a lovát ugratni.

      Mig a lova iszik, lehet vele szólni,

      Piros két orczáját meg lehet csókolni.

      Eszem a te istenedet,

      Mért nem szeretsz te engemet?

      Ha szeretsz is, nem ér semmit,

      Nem szeretek már én senkit.

      Kimentem én a kis kertbe,

      Arczczal borultam a földre,

      Még se láttam a kit kéne,

      Kit a szivem kedvelene.

      Már én többet éjtszaka nem járok,

      Mert megtudják hogy szeretőt tartok,

      Rászokott a szemem az intésre,

      Gyenge karom az ölelgetésre.

      Már ezután kis kalapot veszek,

      És melléje rozmaringot teszek,

      Szagos leszek a merre én járok,

      Annál jobban szeretnek a lányok.

      Vezseny felé látok eget,

      Ott látok egy bús fölleget;

      Ha Vezseny felé fordulok,

      Talpig gyászba beborulok.

      Álnok hitü, de megcsaltál,

      De kedves szeretőm voltál!

      Azt kivánom hogy az halál

      Ragadjon el, ha rád talál.

      Eddig rózsám, enyém voltál

      Csalárd szived nyugszik másnál,

      Jobb-e hát más mint én voltam?

      Pedig érted majd megholtam.

      Nem tudtam volna gondolni

      Hogy egy álnok meg fog csalni,

      De megcsalt egy gonosz lélek,

      Már ezután mindig félek.

      Búsul a gerlicze madár,

      Minden erdő szélin leszáll,

      Hát a szegény szolgalegény,

      Mikor utra indul szegény?

      Búsuljon már, ki nem élhet,

      Búsuljon

Скачать книгу