Válogatott magyar népdalok. Erdélyi János

      Kis kutya, nagy kutya

      Nem ugat hiába,

      Van nekem szeretőm,

      Nánás városába.

      Olyan mind a kettő

      Mint az arany vessző,

      Szőke is, barna is,

      Szeret mind a kettő.

      Egyiket nem adnám

      Nánás városáért;

      Másikat nem adnám

      A világ kincseért,

      Olyan mind a kettő

      Mint az arany vessző,

      Szőke is, barna is

      Szeret mind a kettő.

      Kilenc hete, mióta itt

      Halászok,

      Könyeimtől egy csepp vizet

      Sem látok.

      Kifogtam a barna babám

      Kendőjét,

      Beirattam zöld selyemmel

      A nevét.

      Nem vagy legény nem vagy,

      Nem mersz csókot adni;

      Azt gondolod, rózsám,

      Nem t’om visszaadni.

      Vissza t’om én adni,

      Meg is t’om köszönni,

      Páratlan csókodnak

      Párját tudom adni.

      Más a veréb, más a fecske,

      A dongó légy, a méhecske,

      A békavirág nem rózsa,

      A vad egres nem malozsa.

      Más az arany, a sárga réz,

      A gombóta, a lépes méz.

      Nem sirat egy rigót egy nyár,

      Nincs félpénzben száz arany kár.

      Más a hiv szerető búja,

      Ki ugy szeret mint a héja;

      Galambom! ezt nem gondoltad,

      Midőn hív szivem elhagytad.

      Te voltál szeretőm, te, te,

      Eszemadta, teremtette!

      Te csaltál meg engem, te, te!

      Verjen meg az Isten érte.

      Szidott anyád, ne szidjon már,

      Mert nem téged szeretlek már,

      De sokat szidott hiába,

      Még sem fogott meg ez átka.

      Szálljon bánat a szivedre,

      Soha ne élj vig kedvedre;

      Akkor jussak én eszedbe,

      Mikor bú száll a szivedre.

      Szerelem van minden fűben, minden fában,

      Minden csuszó mászó kis állatocskában.

      A szerelem oly édes,

      Mint a kenyér ha mézes,

      Hogyha mézes.

      Az én szivem tárva, nyitva,

      Nem is volt az soha csukva,

      Foglal benne minden helyet,

      Mer a divat már most a lett.

      Imitt egyet csókolgatok,

      Másnak amott hódolgatok;

      A kit reggel ölelgettem,

      Délután már nem ismerem.

      Ehol jön az este,

      Hogy kell lefeküdni;

      Ösmeretlen társat

      Hogy kell megölelni?

      Mikor ölelgetném,

      Fájnak az karjaim:

      Mikor csókolgatnám,

      Hullnak az könyeim.

      Haragszom az olyan szóra,

      Ki a legényeket szólja.

      Mert a legény arany csillag,

      Arany garádicson ballag.

      Haragszom az olyan szóra,

      Ki a leányokat szólja.

      Mert a leány arany alma,

      Fölteszem a fogasomra.

      Haragszom az olyan szóra,

      Ki az asszonyokat szólja.

      Mert az asszony pergő rokka,

      Pereg az minden hajnalba.

      Minek nekem ez a város,

      Ha nem vagyok benne páros?

      Minek nekem ez a puszta,

      Ha nem szeret Barna Pista?

      Minek nekem minden kincsem,

      Hogyha hiv szeretőm nincsen?

      Minek nekem ez a világ,

      Ha nem vagyok benne virág?

      Minek nekem a szép termet,

      Ha nincs, a ki megölelget?

      Minek a szép csillagos ég,

      Ha szivem szomoru mindég?

      Minek a rózsaszin hajnal,

      Ha várni kell mindég búval,

      Nem kell nekem csak temető,

      Ott megnyugtat a teremtő!

      Addig éli a leány a világát

      Mig szél fujja piros pántlikáját;

      Ha nem fujja piros pántlikáját,

      Búval éli a leány világát.

      Addig éli a legény világát,

      Mig szél fujja bokrétás kalapját,

      Ha nem fujja bokrétás kalapját,

      Búval

Скачать книгу