pandektát a diákok zsebében akarjon megtalálni? Jenőy megijedt a tintacsepptől, hogy az motozásra vezet; azért vetemedett arra a kétségbeesett gondolatra, hogy a pasquill nótáját a kigúnyolt nagyhatalomnak szeme közé rivallja. Ez volt az egyedüli menekülés.
Őket ugyan valószínűleg ki fogják mármost majd csapni az iskolából – hanem a Csittvári krónika meg van mentve.
– Vajon miféle bor lehetett az, amitől ezek a gaz lurkók ily pogányul lerészegedtek? – mondá clarissime Muskotályi, megvizitálva a kancsót és a bádogpoharakat sorban.
Hát nem volt azokban egy csepp bor sem. Nem ittak azok semmit.
Eggyel több bűnvád rájok nézve.
A RÁKÓCZI HARANGJA
Másnap reggel hét órakor megszólalt a Rákóczi harangja.
„Dzimm-dzumm.”
Ennek a Rákóczi harangjának is van története.
Dicsően országlott erdélyi fejedelem, I. Rákóczi György ajándékozott a kálvinista Rómának egy óriási harangot, mely több volt száz mázsánál, körül szép bibliai mondatokkal átfonva s az öblén a fejedelmi címerrel és a Rákóczi-jelmondattal: Non est currentis, neque volentis; sed miserentis Dei. – Nem a siető, nem az akaró nyer, hanem akin az Isten könyörül.
E dicső nagy harang nem fért el a debreceni nagy toronyban, annálfogva egy új tornyot kellett a számára építeni a templom mellé; mely torony sohasem lévén bevakolva, úgy hívatott, hogy „vörös torony”.
Onnan zúgott alá sátoros ünnepeken a Rákóczi-harang nagy felséges hangja, hogy meg lehetett azt hallani még Balmazújvárosban is.
Mikor pedig Debrecen 1802-ben porig leégett, elpusztult a nagy tűzvészben a vörös torony is. Minden egyéb harang megolvadt, csak a Rákóczit megolvasztani nem volt elég egy egész égő torony: azon tüzesen, de olvadatlan zuhant le az égő gerendák közül, s a talajba vágta magát. Akkor tudatlan népek odarohantak, hogy jót tegyenek vele, s elkezdték vízzel öntözni. Ettől azután elvesztette a hangját. Mikor ismét felhúzták az újon felépült toronyba, nagy szomorodva tapasztalák a hívek, hogy a fejedelmi híres harang a hajdani hatalmas „bimm-bamm” helyett csak egy szomorú, panaszteljes, rekedt hangot ád: „dzimm-dzumm!”, mintha ez is csak kísérteni maradt volna meg a világban, valamint annak a nagy családnak a neve, melynek címerét viseli, s melynek utolsó ivadékát is már az iz-nikmidi kaktuszbokrok födik, s ahol még a nevük előfordul nyomtatásban, a cenzor vörös plajbásza egy R....i-t csinál belőle, s akik fennhangon beszélnek még róluk, csak olyan fulladt hangon teszik, mint a harangjuk: „dzimm-dzumm!”
Nem is szólal az meg már valami örvendetes alkalomra; csak mikor valami gyász van.
A cívis tudja már, mikor azt a hangot meghallja, hogy ez a lélekharang: egy elszállandó léleknek „szegény bűnös” halálharangja: diákot csapnak ki az iskolából.
Ami valóban hasonlatos a meghaláshoz. Kiűzetni az „alma mater” kebeléből. Coriolán keserűsége, Foscari megtört szíve, Ovid könnyekkel hintett versei beszélnek arról nagyban, mi lehetett az kicsinyben, ha a dicső kollégium florilegiumából egy olyan virág kitépetett, amelyre az interdiktum rámondta: „mérges növény!” Hová menjen az? Mely kert fogadja azt be többé?…
…A tegnapi kihágás szereplői a sedes elé voltak idézve. Erre húzták meg a rekedt harangot egyszer. Mikor az háromszor fog szólni; az azt jelenti, hogy el vannak ítélve.
A kollégium előtti tért meg a nagy piacot korán reggeltől késő délig nem foglalkoztatá egyéb beszéd, mint az a nagy eset, ami most odabenn folyik. Egyik ember a másiktól megtudta, hogy mi veszedelem történt. A diákok a Nagyerdőn verekedtek. De bizony nem verekedtek, hanem ördögöt idéztek. Azért sem azt tették, hanem összeesküvést csináltak. Új vallást akartak kezdeni, amelyben nincs se pap, se esküvő. Csakugyan megvertek egy professzort. Jól tették. Nem jól tették! A Dungót is danolták. Egymás vérét itták…
Ez azután így folyt a talyigásokon kezdve a sulyomáruló, sült tökkel csábító, mézkenyér-kereskedő, pattogatottkukorica-pazarló asszonyságokon végig, az őgyelgő kurta gubás, zsíros subás, makrapipás férfiközönségen átszűrődve a túlsó oldali paprikásszalonna-bazár tulajdonosokig, ezerféle változataiban a leleményes fámának.
A kollégium kapui pedig ilyenkor zárva voltak.
A „coetus” termében ült a „sedes”. Az összes tanári kar teljes ornátusában. Elnökölt maga a rector professor, nagytiszteletű doktor Járai Ézsaiás uram őkegyelme; aki maga véghetetlen tudományú férfiú, nagy archeolog, philolog, orientalista, jurista, exegeta és homileta; egyszóval: polihisztor! Kit jellemez az együgyű diáknak azon mondása: „Vajha énnekem csak annyi tudományom is volna, amennyi a professzor úrnak a kisebbik fejében van.” Értve alatta azt a dió nagyságú szemölcsöt a nagytiszteletű úr kopasz fején, mely úgy díszlett azon, mint egy kakastaréj. Pedig olyan apró, összetöpörödött férfiú volt különben a nagytiszteletű úr; csakhogy vonásai hozzá voltak szoktatva, hogy nagy tekintélyt tartson velük: mikor a fél szemöldökét felhúzza magasra, mindig magasabbra, a jámbor examinált vagy benevolizált diák úgy érezte, mintha az ő fejét húzná egyre feljebb vele, s mikor aztán egyszerre megint lehunyta azt a fél szemét, s csak a másikkal nézett rá: szinte nagyot zökkent a földre leestében a szegény diák.
Hanem azt az egyet el kell ismerni a nagyon tisztelt törvényszékről, miszerint el volt látva azzal az intézménnyel, hogy amit nem akart megtudni egy kriminális esetből, hát azt nem tudta meg.
Ilyen intézkedés volt az például, hogy a vádlottakat egyszerre és együtt vallatták. Ki-ki hallhatta, hogy a másik mit mondott; ha esze volt, ahhoz alkalmazta magát.
Ismerjük a „domine Nega” (úrfi, tagadj!) történetét.
Legnehezebb volt a legelső vallatott állapotja; annak kellett nagyon vigyázni, hogy olyasmit ne mondjon, amivel az utána következőket ellentmondásokba keverheti.
Hanem hiszen ravasz rókával volt dolguk.
Sánta Biróczy nem hiába készül prókátornak. Ledisputálja ez a napot az égről.
– Humanissime Biróczy! szólítá ki őt a középre a rektor úr énekszerű hangja, melynek azon szép tulajdonsága volt, hogy kottára lehetett volna szedni, mind hanglejtési, mind ütenykülönbségi változatainál fogva. Mondja meg kend: kik voltak jelen a kend elnöklete alatt Nagy uram pincéjében?
Biróczy még jobban behúzta a nyakát a válla közé, mint egy sáncba; onnan védelmezte magát.
– Nem emlékezem rá.
– Miért nem emlékezik kend rá?
– Mert részeg voltam.
– Miért volt kend részeg?
– Mert sokat ittam.
– Nehogy végig elmondja kend azt az anekdotát az egyszeri diákról: „mert szomjaztam, mert bort szomjaztam, mert sok bort szomjaztam”; levén az nagyon ismeretes és triviális
