Tehát hármas okunk vagyon, hogy törvény és szigorúság helyett kegyelmet és bocsánatot hagyjunk erőre jutni. Légy is meggyőződve, hogy azon illetlen megbántásért, melyet egy hivatalos személyen s az iskola tekintélyén elkövettél: a megbántottakban találod legbuzgóbb kegyelemkérőidet.
(„No, ezt nem mondhatnám”– dörmögé clarissime Muskotályi.)
– Ámde légy készen arra mind te, mind cinkostársaid, hogy ha ti a bűnpalásttal eltakart bűnt fel nem feditek, s vasból öntött tagadással álltok elénk, mink vassal fogunk a vasra visszaütni, s nem nyersz irgalmat előttünk sem te, sem az utolsó közöttetek. Te, a vádlott, visszavádolod bíráidat. Azt mondod, amaz emlékezetes könyvet egykor a mi kezeink is írták, szaporíták és megőrzék. Ez nem lehetetlen. De amik abban a ti időtökig megíratták, sem az égi bíró, sem a belső bíró azért a krónikaírókat el nem ítélheti. Akitől félhetnének amiatt, amit írtak, egyedül a világi hatóság. Ez is elég ok ugyan a félelemre. S nem tagadhatom el, hogy álomháborító gondolat azt tudnia valakinek, hogy egyszer könnyelmű ifjú korában valamit leírt, ami ha most a százszemű Argus tekintete elé kerül, vagyonát, szabadságát, fejét veszítheti miatta. Hiszen ugyanazon krónikában olvashattátok, mert én is olvastam azt, hogy Bónis Ferenc alispán hogy vesztette el fejét és vagyonát egyetlen akcentus elhagyása miatt: midőn a kassai kapitány azt kívánta tőle, hogy küldjön neki „élést” s ő visszafelelt rá: „majd küldök neked élest”, s ez egy akcentusi hiba tréfájáért a fejével fizetett meg. Még friss előttetek Martinovics és társainak emlékezete, kiket egy írott lap vesztett el. Ámde ti mindennél többet cselekesztek. Ti propagandát csináltok hazánk kőszikla alapja, a nemesi rend ellen; ti szarvat emeltek egyedüli erős várunk, a vallásos hit ellen!
Jenőy arcát elhagyta a vér.
„Jaj nekünk – súgá Barkónak. Itt az odium theologicum!” (A hittani gyűlölség.)
– Tagadhatjátok-e, hogy ilynemű iratokkal terheltétek meg azt a könyvet, melynek eddig mást nem kellett kerülni. mint a hatalom pallosát, most pedig kerülnie kell annak még a nemesi fringiát s a pásztori botot is, melyek mind üldözésre indulandnak el; hogy ahol megtalálják, megégessék, nehogy ő legyen az a máglya, amelyen mindnyájan megégünk! Minő kakodémon szállta meg szíveitek, hogy ily gonosz lejtőnek rohanjatok? Midőn az ország csak alig szerezte vissza nemesi előjogait, ti elkiáltjátok magatokat, nem kell nemesség; a kutyabőr maradjon a kutyáé! Midőn csak alig bírtuk a német nyelv nyilait kitépni bőrünkből, s áttörhetlen páncélunkat, a klasszikus latin nyelvet felöltöttük, ti előálltok kiabálni, hogy nem kell a holt nyelv! Pedig a halál utáni élet örök élet! S ti azt akarjátok, hogy levessük e páncélunkat, s meztelenül álljunk ki, a magunk meztelen magyarságával a vértezett ellenségnek ismét?… Csak alighogy tűrve van egyházunk, még most szedegetjük össze garasonkint az áldozat-siklust, hogy templomaink helyett, miket tőlünk erővel elvettek, újakat építsünk; még alig száradt fel az írás Bihar vármegye jegyzőkönyvében, melyben kimondatik ránk, hogy ahol templomot építettünk, iskolát nem szabad építenünk, s ahol a kántor tanít, csak szóból taníthat, de könyvet nem szabad gyermekeink kezébe adnia; s ha egy ábécét lelnek nála, börtönbe vettetik: és ti már azzal álltok elő, hogy minek a templom, minek a vallás. Bolondok, akik egy cifra tornyot építenek, és csúfságot tesztek azokból, kik a pedagógus mártíréletére vállalkoztak. A budai diétán már törvényjavaslat lett előterjesztve aziránt, hogy a mi papjaink is nemesi rangnak örvendjenek; ahogy ki van az terjesztve az oláhok pópáira. Hittük és reméltük, hogy e dicsőségben részeltet is bennünket a nemzet, s ti most előálltok, s azt mondjátok: minek a papnak a kutyabőr, elég kutya az már úgyis!
Ez volt a legkeményebb vád, ami ellen nem lehetett mentség.
– De még nincs vége a bűnök lajstromának – folytatá a rektor. – Kendtek még a magyar koronát is kigúnyolták. Ez nem reformáció tárgya, urak! Azokhoz a szentekhez, akik a magyar koronára vannak festve, semmi köze sem Luthernek, sem Kálvinnak, azok a nemzet szentképei, s azok ellenében nincs ikonomachia (szentképharc), és ha ördögök volnának is arra festve, vagy gúnyképek, még akkor is a mi tiszteletünk tárgyai lennének. Csak alig múlt nehány tizede, hogy a nemzet ezt az ereklyéjét visszakapta; milyen nagy triumfális processzió volt az, mikor azt visszahozták az országba! Hogy fogadták zászlókkal, bandériumokkal, hogy hintettek az útjára a haza szűz hajadonai virágokat, hogy járt fel tiszteletére Buda várába a nemzet ifja, véne; mert tudta mindenki jól, hogy ez a varázsgyűrű, mely bennünket együvé tart. És most egy csoport gyermek előáll könnyelmű szóval, s feszegetni kezdi, mennyit érhet latszámra, darabonkint azon megbecsülhetetlen kincs; elmondja, hogy egy ilyen felfordított aranybográcsot egy bécsi ötvös bizony ezer tallérért is csinálna, sőt különbet; és hogy párosítsa a szentségtörést a tudatlansággal, még azt is kétségbe hozza, hogy e korona Szent István fejét érte volna, mivel később élt emberek nevei vannak rajta: arcul ütve a históriát, mely világosan tanítja, hogy a korona két darabból áll, és a külső ágas karikáját küldte a görög despota. – Íme ilyen adatokkal gazdagítják kendtek amaz emlékezetes könyvet: tagadja-e azt kend vagy bevallja?
Jenőy összeszorítá vékony ajkait, s azután elszántan felelt:
– Quod dixi, dixi; quod scripsi, scripsi! (Amit mondtam, megmondtam, amit írtam, megírtam.)
Tízen kiálták utána egyszerre:
„Et nos itidem diximus!” (És mi is ugyanazt mondtuk.)
Tíz társa nyújta egymásnak kezet.
A nagytiszteletű úr most hosszas ideig tartott tanácsot nyelve hegyével és odvas fogával.
– Fiaim – szólalt meg azután otthoni természetes hangján —, most nem úgy szólok hozzátok, mint bíró vádlottakhoz, hanem mint atya gyermekeihez. A vétekről, mellyel vádolva vagytok, meg vagyok győződve. De tanúbizonyságaim nincsenek rá. A corpus delictit, a vétkes krónikát el tudtátok rejteni szemem elől, hogy senki rá nem akadhat. Maga azon egy társatok, aki töredelmes szívvel és szent borzadállyal fedezé fel előttem a legutóbbi lapok adatait…
(– „A hetedik szavazat!” – súgá Jenőy Barkónak.)
– Ugyanez sem volt rávehető, hogy felfedezze, hová rejtétek el e krónikát. És ha megkaphatnók is azt, ugyan őrizkednénk benneteket „amiatt” elítélni, mert periklitálnánk általa egész iskolánk jövendőjét, s a világi hatóságoknak adnánk okot a beavatkozásra. Ellenben erős indokaink vannak ellenetek az iskolai kihágás, a fegyelem és tisztelet elleni vétség miatt a legszélső szigort alkalmazni. Azért azt tanácsolom tinektek, adjátok elő önkényt ama veszedelmes könyvet, ne legyen az ellenetek fordítva semmiképpen; hanem itt mindnyájunk szeme láttára vettessék be a nagy kandallóba, s legyen az ő hamujában eltemetve mind a ti bolondságotok, mind a mi keserűségünk. Ha pedig megátalkodva eltitkoljátok azt, legyetek készen, hogy azért a másik bűnötökért, mely bebizonyítható, a legnagyobb szigorával a törvénynek fogtok megsújtatni.
Most egy ünnepélyes csend pillanata következett. Jenőy végighordozá tekintetét társainak arcán. Egy sem süté le szemeit előtte.
– Uraim. Nagytiszteletű iskolaszék! – szólt Jenőy. – Amaz emlékezetes könyvnek 1802-t viselő lapján egy jegyzet foglaltatik a margóra írva, mely így szól: „És e rettenetes tűzveszély közepett, midőn a templom és kollégium s az egyház melléképületei mind sorban
