szent dologból. Azonban a sors kedvezett; szerencsémre öt diákot kicsapnak az iskolából: jó lesz ez az én híveimnek; holnap prédikálni fogtok nekik mind az öten.
A fiúknak tetszett az ajánlat. Hivatásukba vág. Már az első éves filozófus eljár legációba, s prédikál a vidéki híveknek: azok még jobban szeretik hallgatni, mint az öregüket; pedig meglehet, hogy azért a kis prédikátorból nem lesz pap, hanem prókátor, mérnök, orvos; hanem nem árt az azért neki, ha a katedrát is kipróbálta. Jenőy, jurista létére, sőt még sánta Biróczy is, csakúgy hirdették a szent igéket, mint többi tógaviselő társaik, s akármely órában készek voltak egy ünnepi beszédet kellő homiletikával előadni.
Ez ellen tehát semmi kifogás nem tétetett.
Aztán a diáknak, ha tréfa, annál jobb; kivált mikor már ennyire vannak, mint ők. Mert az biz egy se pityergett azon, hogy kilökték.
Csollán Berti, miután hazaért az udvarára, sietett rendelést tenni a konyhában (az meg a cselédházban volt hátul) a vacsora iránt, otthagyva az öt vendéget a rájuk rohanó agarak és komondorok barátságos fogadásának; akiket csitítani senki sem jött elő a cselédség közül.
Látták biz azt a kutyairamodást innen is, onnan is a mellékházakból; de mikor az olyan mulatságos látvány, mikor a megijedt gyalog ember kézzel-lábbal védi magát a csaholó fenevadak ellen, s mászik fel a kerítésre ijedtében, s kapkodja a féltett lába kásáját felfelé. Aztán meg a diákot sohasem harapja meg a kutya. Nem védi az magát, mint a butyros házaló a rőffel; hanem eléje megy szép nyájasan, leguggolva, mint ahogy tesz most sánta Biróczy, kiválasztja az ebek közül a legmérgesebben ugató komondort, s elkezd hozzá orrán keresztül beszélni. A fenevad eleinte elbámul e szokatlan szörnyalakon, megijed; társai vinnyogva oldalognak el; a komondor nyüzsög, morog, a szörnyalak elkezdi nyájasan megcirógatni a szép loboncos pofáját; megölelgeti a nyakát, a komondor egészen odalesz féltében, utoljára sánta Biróczy felöleli a nagy lompos vadállatot két karjára, mint valami birkát, s úgy viszi azt az előcihelődött gazda és cselédek elé, s kínálja nekik, hogy nem vesznek báránykát?
– Ejnye, öcsém; de hatalmas tolvaj lenne belőled! – mond Csollán Berti. – Te ugyan érted ezt a betyártempót!
A komondor aztán, amint Biróczy leteszi az öléből, ordítva szalad be a cselédházba, másnap sem bírják előcsalni az ágy alul.
Csollán Berti kiadta a rendeletet, hogy holnap reggelre itt teremjen minden lélek, mert nagy prédikációtartás lesz: van légátus elég.
A vacsorára nem kellett soká várni; hamar készen volt az; csak egyféléből állt: juhtokány volt: kozmás is volt; de azért elfogyott az utolsó befaló falásig; még a hozzá adott bor is, ami pedig savanyú is volt, nyúlós is volt, úgyhogy Biróczy egy ollót kért hozzá, hogy mikor leteszi a poharat a szájátul, elmetszhesse vele a bort. Hanem hát Csollán Berti házánál az a rend, hogy rossz ott minden.
– Hát már most mit fogtok kezdeni? – kérdé vacsora közben Csollán Berti vendégeit.
– Én nem sokat búsulok – felelte legelébb is Biróczy. – Elmegyek valami prókátor mellé írnoknak, ott bemagolom a just, s azután valami kollégiumban leteszem az exament, s ott leszek, ahol voltam.
– No, megállj, öcsém – mondá Berti —, van nekem egy fiskálisom Pesten, majd ahhoz berekommendállak; ott jó dolgod lesz, ne félj. Írok neki magam melletted.
Köszönte alássan.
– Én meg beállok katonának – szól Csuka Feri. – Tudok trombitálni. Úgy fújom a Rákóczi-indulót, mint a parancsolat. Azért bevesznek huszárnak.
– No, fráter, terajtad is segítve lesz; van nekem egy huszár major sógorom, itt fekszik Kassán; annak írok egy ajánlólevelet melletted: tudom, hogy pártodat fogja.
Ó, milyen jó lesz!
– Én pedig komédiásnak állok. Nem bánom. Ahhoz van kedvem – monda Borcsay. – Csak egy jó direktorra tudnék akadni.
– Direktorra? Ó, az is van nekem – kapott rajta Berti. – Majd elküldelek én egy direktorhoz, akinek igen jó társasága van. Csak bízd rám.
Rábízatott.
Következett Barkó Pali. Az nagy komolysággal felelt:
– Én elmegyek Ázsiába, a magyarok őshazáját fölkeresni.
– Ez már nagy szó. Van-e mivel?
– Tudok törökül, tatárul, perzsául, szanszkritul, oláhul és görögül; s amit nem tudok még, megtanulom.
– Hát a pénz?
– Arra nincs gondom.
– No, hát majd lesz rá nekem gondom, ne félj, pajtás.
Jenőy hallgatott.
– Hát teveled mi lesz?
– Nekem legnehezebb a dolgom. Nekem van egy gazdag nagyanyám, annak a szeme elé kellene kerülnöm, azt kellene megengesztelnem, s az nekem nehezebb, mint Ázsiába menni, vagy katonává lenni, vagy koldulni.
– Mennykőt! Olyan büszke legény vagy? Félsz tőle, hogy gazdag nagyanyád, ha meglát, pofon üt, s akkor még kezet kell neki csókolnod? No, te vagy az én emberem! Az ilyen kemény fickókat szerettem mindig. Hát mondok én neked valamit. Pesten lakik az én feleségem: jóindulatú, kegyes öreg asszonyság. Képzelheted; én is vén fiú vagyok már. Annak van szüksége egy derék titkárra, olyanra, mint te vagy. Vigy el hozzá tőlem egy ajánlólevelet, ne félj, olyan jó dolgod lesz annál, hogy az öreganyádnál sem volt jobb.
Jenőy meg akarta azt köszönni; de nem hajlott meg hozzá a nyaka.
Aztán meg abszurdum volt azt elhinni, hogy Csollán Berti valakivel jót tegyen anélkül, hogy a jótett háta mögött valami hallatlan bolond csíny ne rejtőzzék. Nem lehetett a szavára építeni. Bolondozik az mindenkivel!
Volt Csollán Bertinek egy sztereotip tréfája, amit a háznál megforduló legátusokon rendesen foganatba szokott vinni. A pátenses diákot ott marasztá éjszakára, s aztán megajándékozta húsz forinttal. Azután mulattak, ittak, danoltak, utoljára kártyát vett elő: a diák zsebében ágaskodott a húsz forint, nem hagyott az oldalának békét, míg Bertivel le nem ült kártyázni, gondolta, még többet nyer, s aztán Berti rendesen visszanyerte a diáktól a húsz forintot; még csak egy éjjel se melegedhetett a diák a pénze mellett. Így a szegény diáknak megvolt az öröme is, megvolt a nagy munificencia is, mégsem került semmibe.
Ez pedig nagyon könnyű mesterség volt Bertinek, mivelhogy először is virtuóz volt a kártyában; másodszor pedig olyan kártyát adott elő, amit már mind ismert a hátárul.
Az öt diáknál is elővette ezt a kópéságot, előbb nagy sort ivott velük, belemelegedtek a dalba, akkor aztán elővette a kártyát: „nem durnyiznánk egy kicsit?”
– Hacsak pofoncsapásba nem játszunk! – nevetett Biróczy. – Most is a pénz elől szökünk.
– Hiszen
