ökör, ló nem kapott se enni, se inni; az ember is rakásra hull az éhségtől. Ők mennek.
– Hova mennétek? – rivallt rájuk a földesúr. – Most jön még az igazi pap. Ezek csak kölyökpapok voltak. Ez már aztán az igazi.
És azzal kiemelkedett a szószékből (ezúttal helyes kiejtéssel: „szuszikból”) Barkó Pál tiszteletgerjesztő alakja. Akinek, midőn mennydörgő hangját meghallák a hívek, akkor aztán csakugyan visszaültek a helyeikre. Ez már igazán pap; ennek van hangja hozzá. De bizony elhallgatták volna napestig, s nem aludtak volna el mellette. Ó, be gyönyörűen beszélt! Mit beszélt, azt ki tudná elmondani; hanem gyönyörű volt az mind. Egy-egy hangjára minden asszony ríva fakadt.
Mire elvégzé a prédikációját, bizony lemenőben volt már a nap.
Marci gulyás akkorát nyújtózott a két karjával, mint a csákós ökör két szarva. De minden ember örült neki, hogy nem jön még egy hatodik pap onnan hátulról.
De pedig még hátravolt a szentvacsora-osztás. Barkó Pali már fungált e hivatalban egyszer; de ha nem fungált volna is, a híveknek vágyott a szívük az áldozat után. S a vallásos érzelmeket ápolni kell a köznépben. Késő este lett, mire az utolsó bojtárlegény az utolsó áldozatpohár után megtörlé a száját.
Addig pedig nem volt szabad senkinek elhagynia a helyet.
Akkor aztán Barkó megáldá őket. Csollán Berti pedig így szólt hozzájuk:
– Íme, kikaptátok ma az egy esztendőre való sátoros ünnepet. Ez volt az első nap. Holnap lesz ünnep másodnapja: ismét feljöjjetek, s akkor a tiszteletes urak ki fogják tőletek kérdeni, hogy mit tanultatok ma.
De úgy szétmentek erre a szóra, hogy másnap egy vízhordó legényt sem lehetett találni az udvaron; s soha többet Csollán Bertit nem instálta semmi cseléd, hogy rendezzen számára lelki vendégséget; inkább négy órát gyalogolt a szomszéd városig, ha meg akart gyónni. (Így nevezvén visszaélésképpen a nem gyónást.)
A bevégzett munka után ott várta a kegyes misszionáriusokat a pompás lakoma. Birkatokány és savanyú bor.
Csollán Berti megint egész éjjel nem hagyta őket lefeküdni. Mulassuk ki magunkat kedvünkre. Sorba fogta őket kártyázni! Most már nem pénzbe, a keserves lecke után, hanem játszottak „orronverőskét”. (Tudniillik hogy a vesztesnek a nyertes minden kártyát egyenkint az orrához ütöget, míg a veres kétszem elő nem kerül a csomóból.) Mindenféle csalás és paklizás megengedtetik. Aki duplát veszt, egy keresztet húznak a hátára krétával.
Ez így ment másnap reggelig.
Reggel következett a juhtúró meg a szilvóriumnak keresztelt törkölypálinka. A túrónak a vénsége, a pálinkának a fiatalsága volt a hibája; hanem ezt nem nézték. Délig megint kártyáztak krétára. Akkor megjött a lucullusi birkatokány és a karcos, s arra délután megint folytatták az orronverőskét. A vacsora szintúgy végződött, mint előtte való nap. Birkatokány. Reggel megint ott virradtak meg a kártya mellett. Olyan volt már a kártya a sok kézben fogdosástul, hogy bicsakkal kellett az osztónak egymástul elválogatni, s sem egy diáknak a tógáján, sem Csollán Bertinek a dókáján nem volt egy árva folt sem, ami krétakereszttel fel ne lett volna dekorálva.
Mikor aztán megint jött a birkatokány délre, Biróczy megszólalt.
– Behehehe! Hallod-e, te Berti. Én már egészen birkává lettem magam is. S azon veszem észre, hogy ebéd után kérődzni kezdek. Azt hiszem, hogy nincs már annyi esett birka a pusztádon, amit el ne fogyasztottunk volna. Hanem hát a jóbul is sok, ami sok, eressz már bennünket odább.
– Ó, édes fiaim; nem eresztelek el anélkül, hogy amint megígértem, mindeniteket el ne lássam ajánlólevéllel meg egy kis útravalóval. De bizony nem eresztelek el anélkül, hogy megemlegessétek, hogy itt voltatok. Mindjárt írok szörnyen, csak egy kicsit felengesztelem egy kis vízzel a tintát a kalamárisban, mert biz az beleszáradt. Hanem azért még nem mentek el holnap ilyenkorig.
Amint Csollán Berti magukra hagyta a fiúkat, hogy leveleket írjon a számukra, azok összeszólalkoztak, megcsinálták a haditervet, hogy mint szökjenek meg tőle. Egyesével tünedezhetnek el csak. Sánta Biróczyt eresztik el legelöl, hogy egérutat kapjon.
Sok idő telt bele, míg Berti előkerült a levelekkel. Jó vastag papirosból gyomrozott okiratok voltak azok, olyan vastag betűkkel írva, hogy a tinta mind keresztülitta magát a túlsó oldalra, s olvasni lehetett volna kívülről is, ha a titulus megint nem fedezte volna a belső ákombákot.
– No, ez a te leveled Biróczy: szólván spectabilis ac perillustris dominus egregius Stephanus Korcza assessor úrnak Pesten. Ez egy igen derék fiskális, akinél ménkű jó dolgod lesz. Írtam neki, hogy fogadjon fel prókátorbojtárnak. – Ez meg a te direktorodnak szól, nesze, öcsém, Borcsay: „Bálvándy úrnak, kóbor komédiás direktornak. Ibi. Ubi.” Ahol megkaphatod. Most Miskolcon tanyázik. Aztán hozzám is eljöjjetek a truppotokkal; itt a birkaszínben pompásan el lehet játszani „Kakambukifornihorgyeminomen” herceget. – Tégedet, Csuka Feri, a trombitáddal együtt jól berekommendáltalak a sógoromnál; nagyságos sátori és bakatori Sátory Lőrínc huszár főstrázsamester úrnál. Nagy betűkkel kellett neki írnom, mert iszonyú süket. Csak jó nagyot kiálts a fülébe, mikor vele beszélsz. – Neked, öcsém, Barkó Palkó, nem tudtam ajánlólevelet írni, mert van ugyan egy hetvenhetedik unokaöcsém Ázsiában; ott lakik mindjárt a túlsó széle felé; aki Uszubu dédapámtól maradt el odahaza; de nem tudom, hogy híják. Ha megleled, köszöntetem. Hanem ahelyett adok neked arra a hosszú útra, aminek nekivágsz, valamit, ami mindenütt jó ajánlólevél: ebben a bepecsételt csomagban száz darab lázsiás tallért. El ne felejtsd, mikor kiadod, hogy lázsija van.
És valósággal átadott Barkónak egy hosszú tekercset, melyben csakugyan pénz volt, és csakugyan az volt ráírva, hogy száz tallér.
Mégis nagylelkű ember ez a Csollán Berti.
Barkó Pali megerőltette a derekát egy halk megköszönésig. Ami nála nagy dolog volt.
– Itt vagyon pedig a te ajánlóleveled, kedves öcsém, Jenőy. Ezt már fáinabb papirosra írtam; mert asszonyságnak szól. A feleségemnek. Igen fáin asszony. Nyáron át Pesten szokott telelni, mint más uraságok. Ez pártodat fogja majd az én kedvemért. De magad vidd el hozzá a levelet. De ne dugd a levelet a csizmád szára mellé; mert nem szereti a bagariapárfümöt. Így ni, édes öcséim, most el vagytok látva egész életetekre. Mármost még csak az elégett batyujaitok kárát sietek megtéríteni. Tudom, hogy egy kis fehérneműcskétek volt benne; az a legszükségesebb. Hát adok mindeniknek a magaméból.
Azzal kihúzta az almáriomfiókot, és kinyalábolt egy halom inget, lábravalót, amik a legkitűnőbb ponyvavászonból voltak varrva, olyan szilárd mind, hogy holmi vékony pálcának az ütése meg nem érzik azon keresztül.
Hanem azért csak elvette azt a diák. Szükség lesz arra: akármilyen. Ez a tréfa kárba veszett.
Nem is ebben volt a furfang bunkója, hanem az ajánlólevelekben, amiknek előre eláruljuk a tartalmát.
Abban a levélben, melyet Biróczy vitt a fiskálishoz, leendő principálisához, ez az ajánlat volt:
„Praesentibus
