azokat törülgetnie.
– Jól van, fiam – mondta aztán felkelve a medvebőrről, s megveregeté Ferkó vállát. – Látod, ez az egyetlen szó még a világon, ami hozzám szól. Enélkül olyan volnék, mint a Kempelen sakkjátszó bábja. Nesze, fiam, egy arany: igyál egyet a magad kedvéért. Jövőre is lesz rá gondom, hogy a torkod ki ne száradjon.
Csuka Ferinek hát jól van dolga. Kántornak készült, trombitásnak vált be – talán nem is vesztett vele.
Következik sánta Biróczy fátuma.
Egy szép korán reggel ő is csak rátalált tekintetes Korcza fiskális úr lakására; ki híres tabuláris ügyvéd volt a maga idejében.
Egészen másforma dolog volt hajdanában híres fiskálisnak lenni, mint most.
Az nem dolgozott tíz segéddel, nagy bureau-ban, a legnépesebb utcában – dolog volt először is ráakadni, másodszor nyitva találni az ajtaját. És végzett mindent maga. Amilyen vastag csomagok hevertek ott a legyektől láttamozott borítékokban, húsz-, negyvenéves, félszázados, egész százados jogi perek; azok mind saját kezű iratai a bennük megvénült fiskális uraknak; nincs azok közt másolat, írnoki kalligráfia, kínai tintás lenyomat, vagy éppen kőnyomatú felzet; igazi megfontolással írt, veres és fakó betűk, miknek a papírja is oly elszaggathatatlan.
Ócska festett szekrény, megtömve avult percsomagokkal, tintafreccsenéstől felismerhetlen színű asztalok, bőrszékek, mik agyon vannak ülve, ezek az egész fényűzése a hirhedett fiskális irodájának. Festetlen falán egyetlen rámában levő kép egy nemesi címer, mely nemes Csollán Barnabás úr halála alkalmát örökíté; azon sincsen üveg.
Maga e dolgozószoba pedig olyan kicsiny, hogy amint Biróczy benyitja a belső ajtót, az azzal szemközt álló nagy, bolond, zöld mázas, gömbölyű kályhához merőben odaszorítja az éppen kifelé törekvő principálist, úgyhogy ebben az egérfogóban okvetlen egymás lábára kell lépniök.
Mely találkozás alkalmával aztán abban a kellemetes meglepetésben részesülnek mind a ketten, hogy mind a kettő lát maga előtt egy magánál csúnyább embert!
Mert az igaz, hogy Biróczy is elég csúnya; de Korcza úr nem engedi neki oda a pálmát.
Amelyik később jön, az a csúnyább.
Korcza úr valami hajszálnyival magasabb termetű, mint Biróczy. Az is lehet, hogy csak azért van, mert a szürke haját a homlokán magasra felviaszkolva, hegyes üstökben viseli.
A képe nemhogy ragyás volna, hanem fel van szántva és göröngyösen hagyva. A himlő kiirtotta a fél bajuszát, s csak egypár szálat hagyott meg belőle; a megmaradt fél bajusz aztán ki van pödörve; szemöldökei nincsenek, a szemei pedig vörös karikába vannak foglalva. Az orra félreáll, mintha ő volna az igazság istenasszonya, akinek viaszkból van az orra. S mintha meg volna győződve arról, hogy micsoda nagy kincset kapott ő ebben az ő személyleírásában, ugyan igyekszik is azt kibányászni – szemével, szájával válogatott fintorulatokat idomítva, mikben gúny, kötekedés, ingerkedés, csúfondároskodás, malícia, szatíra, hetvenkedés, bosszantás, visszatromfolás keresztezik egymást remek változatokban.
Tehát az ajtónyitásnál egymásba ütve az orraikat, áll a két díszpéldány egymással szemközt.
– Mi kell, héj? – kiált a principális éles hangon a belépőre. – Mért jössz ide, héj?
– Mert itt akarok maradni – felel rá Biróczy; bekacsázva az ajtón s betéve azt a hátával.
– Itt-e? Quo jure?
– Jure patvaristico.
– Mit? – kiált rá a fiskális, olyan képet fintorítva ellene, amilyennel a pávián a hozzá közeledő „pongó”-ra vicsorít. – Hisz ez a csúf pofa minden embert elijeszt, aki hozzám akar jönni.
– Mind visszajönnek azok a principális úr szépségeért – válaszolt rá Biróczy infámis nyájassággal mosolyogva.
Korcza úr elnevette magát. Biróczy egy lépésnyi tért már elnyert a szobájában.
Csakhogy még addig az íróasztalig, amely a patvarista számára volt fenntartva, legalább nyolc lépés volt hátra.
– Hát aztán van-e jó testimoniumod?
– Van bizony semmilyen sem. Elcsaptam magamtól a kollégiumot. Hanem van egy attestatumom Csollán Bertitől, aki maga egy fakultás.
Erre a szóra még egy lábnyomnyival beljebb engedte hatolni a principális.
A „Csollán Berti” név galvanikus hatást gyakorolt a fiskális arcán. Mind a két szájszeglete felfelé húzódott, még a fülei is hegyesebben álltak.
Mikor pedig Csollán Berti ajánlólevelét elolvasta, lábujjhegyeire emelkedett, s a homloka ráncaival húzta magát fölfelé, nagyot kiáltva.
– Tyhű! Kutya-kutyánszki! Lába-labánszki! (Mert ez volt nála a káromkodás. „Kutyánszki!” egyszerű felkiáltás. „Kutyánszki-labánszki!” megerősített kifejezés. „Kutya-kutyánszki, lába-labánszki” végre mindazon káromkodások összege, amikért hadadi gróf Wesselényi Ferenc minden közemberre 50 pénzt, minden főemberre egy forintot, minden tisztviselőre 3 forintot; ha pedig önmaga szalasztaná ki a száján, saját magára 12 forintot szabott bírságul! Hejh, minő gazdag jövedelem volna „ez mai nap” egy finánc-miniszternek! Minő „Befund”-okra kilátás!)
– Hallgasd csak, mi van az ajánlóleveledben! – mondta Biróczynak a fiskális. „Recommendo tibi fidelem meum, Alexandrum Biróczy (az hát te vagy), capitis bisonis (amerikai bölényfejűt. – Itt Biróczy fejére tette a kezét), asotum trimodium (három akót befogadó bendőt! – Itt megtapintá a gyomrát). Reverendissimi Gringenőrii asseclam diligentissimum.” (A kártya feltalálójának leghívebb követőjét – itt megfogta a kezét, s az ujja hegyeit vizsgálta. A ravasz kártyások le szokták vakarni az ujjaik hegyéről a bőrt, hogy a kártyaosztáskor megérezzék a kártya jegyeit). – No, ez szép ajánlólevél.
– Nagyon szép! – felelt meg Biróczy azonnal. – Mert vagy igaz, ami abban a levélben van, vagy nem igaz. Ha igaz, akkor az is igaz, hogy Csollán Berti ajánl engem ide; ha pedig az nem igaz, akkor az utóbbi sem igaz.
– Jó replika! – monda Korcza úr, s most már a levelet eldugva háta mögé, ő is lehúzta úgy a nyakát a válla közé, ahogy Biróczyé volt. – De mármost hát felelj nekem igazán erre a „ponetum de utri”-ra. Nem kérdezem tőled, hogy mit vétettél a kollégiumnak, amiért nem kaptál bizonyítványt a professzorodtól. Hanem azt kérdezem: mit vétettél Csollán Bertinek, amiért ilyen bizonyítványt adott?
– Megvallom igazán. Elnyertem a pénzét.
– Mit? – kiálta Korcza úr, odatartva az orrát Biróczy orra elé. – Te? Pénzt? Csollán Bertitől? Akkor gyere, ülj le, maradj itt! Hadd tanulok tőled! Mert még eddig soha senki ez életben Csollán Berti zsebéből pénzt ki nem bírt csikarni. Se én, aki védőügyvédje vagyok; se az ellenfél ügyvédje, pénzét nem láttuk soha; se szép asszony szép szemével,
