nyillal, kelevézzel bajmol,Kard, paizs a játék; vele alszik, ébred; –
Így felabajgatta Etele a népet.
S már Budaszállásán gyűl a sereg össze,
Körül a sík pusztát lepi sűrűn, messze;
Annyi hegyes sátor terem a fris zöldben,
Mennyi vakond-túrás nincs puha mezőben.
Kin hogy Buda bajnok körül eltekintett,
Meddig szeme látta, be se’ látta mindet:
Jobbra fejét s balra komolyan hintálván,
Mond az öreg szásznak, vele együtt állván:
Én nem tudom, e nép mire gyül mostanság,
Avvagy mire véljem Etele parancsát:
Tudtomra körösleg vagyon áldott béke,
Nincsen is a húnnak sehol ellensége.
Máskép se javallom, igazat megvallván,
Mert enyim a pálcza, most, béke uralmán,
Népemet a nyájtól zaklatja hiába,
Elegyíti harczát békém poharába.
De micsoda harcz ez, mely vakon igy lázad?
Gondolom ez játék; afféle vadászat;
Mint öreg embertől hallani még helylyel,
Hogy apáink néha éltek ilyen csellel.
Hanem, attól tartok, ő teszi, ő bánja:
Másszor a had nem gyűl, ha megint kivánja,
Akkor se’, ha fegyver igazán kell majdan;
Igy Etele csúfra maga marad bajban.
Erre az ősz Detre: No no! – halkal inti,
Tudja öcséd, mit tesz; hogy kedve szerinti
A népnek ez ujság; s gyülekezvén hadra,
Örömestebb fordul lakomára, vadra.
Nem csoda, e játék ha neked nem tetsző,
Meglásd, mire vége, milyen ember lesz ő;
És te magad kérded: „Buda király hol van?
Csak üres árnyékát taposom a porban.“
Ily szócsere lőn ott. Hanem Etelének
Mi gondja ezekre s valamit beszélnek;
Ő kora hajnaltól paripán ül estig,
Ő legelőször kél, legutolszor fekszik.
Hadait fárasztja, töri a mezőben,
Déli napon úgy, mint viharos időben,
Ő maga legtöbbet ázik, alél, fárad,
Hosszu sovány böjtben szomju inye szárad.
Rendeli a népet zászlókba nemenkint,
Külön ismét osztja, szedi fegyverenkint;
Hét nemet igy állat, régi szokást nézve,
Mind a hetet oztán szeli több uj részre.
Sereg ott seregből csapatonként válik,
Dárdavetőt, íjászt külön egybeállit,
Lovagot külön csap kaszás szekerektől,
Vár-bakoló eszközt másféle szerektől.
Kürtszóval egész nap gyors rendre kapatja:
Kiki szabott helyét mint nyíl odahagyja,
S vissza megint fusson egy bizonyos jelre;
Zavaros bomlásból rend legyen egyszerre.
Kürtölteti: „nemre!“ – akkor a nép oszlik,
Hét nagy egész törzsbe, neme szerint, foszlik!
Kürtölteti: „hadra!“ – ekkor az egyféle
Fegyver külön indul maga tett helyére.
Mint olaj a viztől, bár összevegyítnék,
Elvál, maga társát felkeresi mindég:
Úgy Etel is bármint seregét zavarja,
Helyre legottan gyűl, mihelyest akarja.
S mint elegyes kártyát csuda szemfényvesztő
Más rendbe varázsol, ha lecsap a vessző:
Etele azonkép hadai forgását,
Keze intésével intézi varázsát.
Néha ugyan történt, hogy – mint anya végett
Egyedül két nyáj közt kicsi bárány béget, –
Valaki nem lelte, hol az ő állása:
Jaj neki, hogy útban Etele meglássa!
Van úgy, az egész nép, mint vert had, elomlik,
Száguldva mezőben szanaszét iramlik:
De, mikép nagy foltja sereges madárnak,
Mind sorba verődnek, mielőtt leszállnak.
Van, hogy egész tábor kapu módra fordul,
Minden csapat éllel meredez a sorbul;
Mint gyermeki játék – csürcsavarintóban,
Sarkon forog egy vég, más szilaj ugróban.
S valamint jó béres kezében az ostor:
Megkanyarul hosszan néha egész had-sor,
Közepin hurkot vet, gyors vége kipattan:
Megérzi bizonynyal, kire majd ez csattan.
Igy a király napról sergét töri napra;
Néha meg álmából éjjel veri talpra,
Esteli éhomra falatozván máskor,
Megriad a kürtszó, első harapáskor.
De, ha nehéz munkán sanyarta eléggé,
Hagy pihenőt közben; becsüli vendéggé;
Bő hússal üdíti, jókedvü itallal:
Ki gondol ilyenkor testi viadallal!
Sok legelő nyáját terelik a pusztán:
Ha levágnak egyet, jő második oztán;
Igy rendre gulyáit a nagy sereg éli,
Ura gazdagságát jóllakva dicséri.
Nem is emlegettek ott egyebet nála,
Etele a húnok igazi királya;
A legutolsó is érzi magát jobbnak:
Etele nagyságán gondolja nagyobbnak.
Büszkén valamennyi érzi a hún ember:
Hogy, ki vala csepp víz, ő ezután tenger. –
Így Etelét, mondom, sokat emlegették;
Buda király meghalt, tán el is temették.
És bizony akkor már csak Etelén álla,
Maradni a népnek egyedül királya:
De hite nem szellő, s nem nyil, melyet ellő;
Jó Buda bátyjához szereteti kellő.
Azért, mikor a nép immár keze alatt
Betanult eléggé, mint a
