átkozott Pap Jánost,Mert ott van a gyermek, de halva született!»
Mikoron megkapta ott az ő testvére
Gyaluba takarva a kicsi gyermeket,
Az utczára vitte,
Ottan beszélette
S mindennek mutatta.
Doktort hoztak neki, meg is vizitálták,
Az Orzsik szavait igaznak találták,
Megismerték rajta, hogy halva született.
Akkor az ő nénje lábáról leesett,
Kétségbe is esett,
Hogy halva vették föl ott a hideg földről,
Az édes anyja is abba’ pillanatba’
Bujába elindult,
Elment föl Cséjjére,
Hideg csorgón küjjel,
S magát fölakasztá.
Az édes apja is szekérre rakodott,
Innen elbujdosott, elment, elbujdosott,
Hogy soha is senki róla hirt nem hallott,
Jószága, birtoka mind másra maradott.
«Leányim, barátim, igy higy a legénynek,
A hamis hitünek:
Mert a legénynek van három hamis hite,
Egyik hamis hite: a kalap fejében,
Másik hamis hite: a bunda zsebében,
A harmadik pedig: a bocskor orrában.
Ne higy a legénynek, a hamis hitünek,
Mert megcsal ő téged,
Széles pántlikákkal, apró édes csókkal,
Zörgő mogyoróval, csattogó dióval,
Mézes beszédekkel, sürü hazugsággal.
Mert én hittem neki, sürü hazugságnak,
S immár csufja lettem az egész világnak.
Tudom, hogy fenmarad az emlékezetem,
Meddig a föld s világ, nem felejtnek engem;
Nem vettem én hasznát az én szépségemnek,
Csuffá tett az engem s csuffá az én végem:
Mert a halottnak is hármat harangoznak,
De Szabó Orzsiknak egyet sem konditnak!»
A FOGOLY KATONA
Leszállott a páva
Tengernek partjára,
Tengernek partjáról
Nagy török Császárnak
Dali udvarába.
Onnét szálla páva
– Kényes pávamadár
Tömlecz ablakára:
Ottan fúdogálá:
Szomoru énekit
Szomoru fogságban –
Egy székely katona:
«Hej páva, hej páva!
Császárné pávája!..
Ha én páva volnék,
Jó regvel felkelnék,
Folyóvizre mennék,
Folyóvizet innám,
Szárnyim csattogtatnám,
Tollamat hullatnám.
Fényes tollaimat
Szép leány fölszedné,
Az ő édesinek
Kalapjába tenné,
Bokrétába kötné.»
Hát ott üldögéle
Czifra ablakába’
Császár szép leánya,
Gyönge violája.
Ahajt meghallotta
Szomoru énekit
Székely katonának.
«Nyits ajtót, nyits ajtót,
Fegyveres istrázsa!
Császár szép leánya,
Gyönge violája,
Tőled azt kivánja. –
Ki vagy te, ki vagy te,
Énekes katona?»
«Nem látod: rab vagyok,
Térgyig vasba’ vagyok.
Székely fiu voltam,
Bátor fiu voltam;
Most semmi sem vagyok
S mégis a strázsának
Számolni kell rólam.»
«Velem jössz te mostan
Énekes katona!»
«Hova menjek én el,
Császár szép leánya?»
«Czifra palotámba,
Éjjeli szállásra.»
«Nem látod: rab vagyok?
Térgyig vasba’ vagyok.»
Ottan levéteté
Nehéz vasat róla
Fegyveres strázsával;
Ottan átölelé
Szegény székely legént
Két gyenge karjával.
Onnét elvezeté
Czifra palotába,
Ottan lefekteté
Puha selyem-ágyba.
«Enyém vagy te mostan
Szép fogoly katona!»
«Van nekem szeretőm,
Császár szép leánya!»
Ajtón hallgatózék
A nagy török császár.
«Nyits ajtót egyszerre,
Beste-lélek lánya!»
Jaj, nem nyitá ajtót,
Berugá a császár,
A nagy török császár.
Székely katonának
Ott fejét elvette,
Testét a tengerbe
Belé is vetette.
«Hát te beste-lélek!
Három halál közül
Melyiket választod?
Vizbe vettesselek?
Megégettesselek?
Vagy halálig tartó
Tömleczre vesselek?»
Jaj hiába kéri
Császár szép leánya,
– Gyönge violája –
A nagy török császárt.
Vizbe nem vetteté,
Tüzbe nem vetteté,
Záratá toronyba,
Szomoru fogságba.
Onnét siratozá
Szép fogoly katonát,
Onnét fúdogálá
Szomoru énekit
Székely
