szabadságáról
I
Fogalommeghatározások
Levezethető-e az emberi akarat szabadsága a puszta öntudatból? 1
Ez a fontos, komoly és nehéz kérdés lényegében nem más, mint az egész közép- és ujkori filozófiának egyik főproblémája. Tárgyalása megkivánja a szabatosságot, azért szükséges lesz előbb a kérdésben előforduló főfogalmakat elemeznünk.
A szabadság, ha közelebbről vizsgáljuk, negativ fogalom. Csupán minden akadályozó és gátló elemnek a távollétét értjük alatta: ennek pedig, minthogy erőt fejt ki, pozitivnek kell lennie. E gátló elem lehetséges mivoltának megfelelően, fogalmunknak három teljesen különböző alfaja van: fizikai, intellektuális és morális szabadság.
a) Fizikai szabadság bárminemü anyagi akadály távolléte. Azért mondjuk: szabad ég, szabad kilátás, szabad levegő, szabad mező, szabad tér, szabad hőség (mely nincs kémiailag lekötve), szabad elektromosság, a viz szabad folyása (melynek nem állnak utjába hegyek vagy zsilipek) stb. Még a szabad lakás, szabad élelmezés, szabad sajtó is ama terhes föltételek távollétét jelzi, amelyek az élvezet akadályára szoktak ilynemü dolgokkal társulni. Ám gondolatvilágunkban a szabadság leggyakrabban állati lényeknek a predikátuma, amelyeknek az a tulajdonsága, hogy mozgásaik saját akaratukból indulnak ki, önkényesek s ennélfogva a szabad névvel jelölhetők, valahányszor ezt semmi anyagi akadály nem teszi lehetetlenné. És minthogy ezek az akadályok nagyon különbözők lehetnek, de amit akadályoznak, az mindig akarat, egyszerüség okáért a fogalmat inkább pozitiv oldalról tekintjük és értjük alatta mindazt, ami csak saját akaratából mozog vagy pusztán saját akaratából cselekszik: a fogalomnak ez a módositása a lényegen mit sem változtat. Eszerint, a szabadság fogalmának ebben a fizikai jelentésében, állatok és emberek akkor nevezhetők szabadoknak, mikor se kötelék, se börtön, se bénulás, tehát egyáltalán semmi fizikai, anyagi akadály nem gátolja cselekedeteiket, hanem ezek akaratukhoz mérten jönnek létre.
A szabadság fogalmának e fizikai jelentése – és különösen mint állati lények predikátuma – az eredeti, közvetlen s igy a leggyakoribb, amely jelentésben épen ezért semmi kétséget vagy ellenvetést nem szenved, hanem valódiságát mindig a tapasztalás hitelesiti. Mert mihelyt egy állati lény tisztán az ő saját akaratából cselekszik, ebben a jelentésben szabad: itt nem vesszük tekintetbe azt, a mi esetleg magát az ő akaratát befolyásolhatná. Mert a szabadság fogalma ebben az eredeti, közvetlen s igy népszerü jelentésében csak erre a lehetőségre, azaz épen az ő cselekedetei fizikai akadályának távollétére vonatkozik. Ezért mondjuk: szabad a madár a levegőben, a vad az erdőben; szabad az ember a természetben; csak a szabad ember boldog. Mondhatjuk egy népről is, hogy szabad s ezalatt azt értjük, hogy azt a népet csupán törvények kormányozzák, s azokat a törvényeket ő maga alkotta: mert csakis akkor követi mindenben a saját akaratát. A politikai szabadságot tehát a fizikai szabadsághoz kell számitanunk.
Ám, ha ebből a fizikai szabadságból indulunk ki és annak másik két faját tekintjük, most már a fogalomnak nem népszerü, hanem filozófiai értelmével van dolgunk, amely tudvalevőleg sok nehézségnek magvát rejti magában. Ez ismét két, teljesen különböző alfajra oszlik s egyik az intellektuális, a másik a morális szabadság.
b) Az intellektuális szabadság (to hekuzion kai akuzion kata dianojan, Aristotelesnél) itt csak a fogalom felosztásának teljessége szempontjából vehető tekintetbe, mert a fizikai szabadsággal közel rokonságban lévén, mindjárt ez után kell sorakoznia.
c) Tehát áttérek mindjárt a harmadik fajra, a morális szabadságra, mint amely igazában az a liberum arbitrium, melynek az öntudatból való levezethetését kell megvizsgálnom.
Ez a fogalom egyrészt azzal a fizikai szabadsággal társul, amely ennek – természetesen sokkal későbbi – eredetét érthetővé teszi. A fizikai szabadság (mint mondtuk) csakis anyagi akadályokra vonatkozik, amelyek elmaradásánál tüstént megjelen. De akárhány esetben azt látták, hogy az embert, anélkül hogy anyagi akadályok gátolnák, csupa olyan motivumok, mint teszem fenyegetés, igéret, veszély s hasonlók visszatartják a cselekvéstől, amelyet egyébként bizonyára saját akarata szerint hajtott volna végre.
Azért vetették fel a kérdést: hogy vajon egy ilyen ember még szabadnak nevezhető-e? vagy pedig igaz az, hogy egy erős elleninditék a tulajdonképeni akarathoz mért cselekvést ép ugy megakadályozhatja és lehetetlenné teheti, mint egy fizikai akadály? Az egészséges elme könnyen megadhatja erre a választ. Egy motivum sohasem hat ugy, mint egy fizikai akadály; mert emez az emberi test erejét általában könnyen lebirhatja, mig ellenben egy motivum – önmagában véve – sohasem ellenállhatatlan, sem valami föltétlen ereje nincs, hanem egyre ki van téve annak, hogy valamely ellentétes, erősebb motivum legyőzi, ha akad ilyen és ha az emberre – adott esetben – döntő erővel hat. Hiszen akárhányszor látjuk, hogy még azt az általában legerősebb motivumot, az önfentartás ösztönét is legyőzik egyéb motivumok, teszem azt az öngyilkosságnál vagy az életnek másokért, nézetekért vagy különféle érdekekért való feláldozásánál; és hogy viszont a kinpad legválogatottabb gyötrelmeit mind legyőzi néha maga az a puszta gondolat, hogy az élet ugy is mulandó. Ha pedig ebből is az tünik ki, hogy e motivumok semmi tiszta objektiv és abszolut kényszerrel nem járnak, akkor akkor csak szubjektiv és relativ kényszerük lehet az egyénre: ami végeredményében egy és ugyanaz.
Tehát ez a kérdés volt hátra: szabad-e maga az akarat? Vagyis itt a szabadság fogalmát, melyet addig csak a lehetőség irányában gondoltak el, az akarással hozták vonatkozásba s igy merült fel az a probléma, hogy vajon szabad-e maga az akarat. Csakhogy, közelebbről szemügyre véve, a szabadságnak eredeti, tisztán empirikus és igy népszerü fogalmát alig lehet összekötni az akarással. Mert ebben a fogalmazásban „szabad“ azt jelenti: „saját akarata szerint.“ Ha most azt kérdezzük, hogy szabad-e az akarat, azzal azt kérdezzük, vajon az akarat saját maga szerint igazodik-e, ami különben magától értetődik, de amivel nem is mondtunk semmit. A szabadság empirikus fogalmát ez a tétel fejezi ki: „Én szabad vagyok, ha azt tehetem, amit akarok“ és ha azt mondjuk: „amit akarok“, ezzel itt a szabadság már el van döntve. De most, minthogy mi magának az akarásnak szabadsága után kérdezősködünk, a kérdés ilyenképen alakulna: „akarhatod is te azt, amit akarsz?“ ami ugy hangzik, mintha az akarás még egy másik, mögötte rejlő akarástól függene.
És föltéve, hogy e kérdés igenlő választ nyer, előállna mindjárt a másik kérdés: „akarhatod-e te azt, amit akarni akarsz?“ És igy folytathatnók ezt a végtelenségig, miközben mindig egy korábbi vagy mélyebben fekvő akarástól független akarásra gondolnánk és hasztalanul iparkodnánk ezen az uton egy olyan akaráshoz eljutni, amelyet minden egyébtől függetlennek kelljen elgondolnunk és feltételeznünk. Ám ha ilyent akarunk felvenni, akkor ugyanolyan joggal vehetjük az elsőt, vagy, ha ugy tetszik, az utolsót, minek folytán a kérdést egyszerüen igy redukálhatjuk: „akarhatsz-e te?“ Hogy azonban e kérdésnek puszta igenlése eldönti-e az akarás szabadságát, ez épen az, amit meg akarnánk tudni s ami eldöntetlen marad.
A szabadságnak eredeti, empirikus, a cselekvésből levezetett fogalma tehát nem nagyon hajlandó az akarat fogalmával egyenes összeköttetésbe lépni. Azért kellett a szabadság fogalmát, hogy mégis az akaratra alkalmazható legyen, ugy módositani, hogy elvontnak fogtuk fel. Ez ugy történt, hogy a szabadság fogalma alatt csak általában minden kényszerüség távollétét értettük. Ezzel a fogalom megtartja negativ jellegét, amelyet mindjárt kezdetben föltüntettem. Ennélfogva a kényszerüség fogalma – mint annak negativ jelentést adó pozitiv fogalom – volna közelebbről meghatározandó.
Azt kérdezzük tehát: mi az
A kérdést a
