névvel ékeskedett. Mikor reggel fölkelt, mindig az volt az első dolga, hogy elmondta magában valamennyi nevét. Ilyenformán:
– Én Fellegvári Hókusz-Pókusz Árgyil gróf vagyok, Henczida és Bonczida örökös ura, Lárifári báró, Ispilánt herczege…
Délig tartott, a mig egészen elmondta.
Mikor öregedni kezdett, belátta, hogy ez a foglalkozás igen-igen fárasztó. Attól fogva egy csatlós fiunak kellett helyette elmondania, reggeltől délig, a litániát. De a csatlós fiu nem birta sokáig az állapotot, s egy szép nap megszökött.
… Langli, egy reggel, a mint ablakából letekintett a rétre, álmélkodva látta, hogy tündérek tánczolnak a gyepen, összefogózva. A nap tüzesebben sütött, mint azelőtt; a bokrok zöldje melegebb volt, s a virágok szinte kicsattantak a sötét pirosságtól.
Ugyanaznap a gróf magához hivatta Langlit és igy szólt hozzá:
– Langli, fiam, immáron tizenhat esztendős vagy. E nagy napon egy komoly szóm van hozzád. Langli, fiam, soha se felejtsd el, hogy én Fellegvári Hókusz-Pókusz Árgyil gróf vagyok, Henczida és Bonczida örökös ura, Lárifári báró, Ispilánt herczege, s hogy te a leányom vagy!
– Igen, apám – szólt Langli.
– Kincstáram üres, – folytatta a gróf – a jobbágyok oly renyhék s a természet oly mostoha!.. Hozományt vajmi keveset adhatok veled. De rangodat ne felejtsd, Langli, s jusson eszedbe mindig, hogy királyfi jön érted, nyolczlovas hintón, száz főből álló kisérettel, aranynyal himzett s drágakövekkel kirakott ruhában. Langli, fiam, menj fel az ó-toronyba, s nézd meg, nem jön-e a királyfi?
– Igen, apám – szólt Langli.
Felment az ó-toronyba, annak is a legfelső emeletére, a melynek széles kiugrójáról el lehetett látni messze, igen messze. De csak a tündéreket látta, a kik odalenn tánczoltak, a gyepen, összefogózva. A királyfi nem jött.
III
Jött azonban az Ifju Szerelem. Az Ifju Szerelem lovag-ruhát viselt s prüszkölő fekete paripán érkezett.
– Szeretlek, szép kis Langli – szólt, s a hogy’ selymes, felkunkorodott bajszát megpödörte, Langli, vörös ruhájában, összerázkodott.
De eszébe jutott apja intése s igy felelt a lovagnak:
– Az én apám Ispilánt herczege s én az apám leánya vagyok. Értem királyfi jön, nyolczlovas hintón, száz főnyi kisérettel, aranynyal himzett, s drágakövekkel kirakott ruhában.
A lovag köszönt, felült lovára s belevágta sarkantyuját paripája testébe. Aztán elvágtatott. Mikor már messzi volt, visszafordult és búcsút intett. Majd tovaszáguldott és szem nem látta többé.
A tündérek is eltüntek a gyepről.
Ezenközben a gróf nagyon elbúsult a jobbágyok renyheségén s jónak látta megtérni őseihez. Egy utolsót sóhajtott:
– Én Fellegvári Hókusz-Pókusz Árgyil gróf vagyok, Henczida és Bonczida örökös ura, Lárifári báró, Ispilánt herczege – s kiadta nemes lelkét.
Langli igen megsiratta őt s mikor könnyei kiapadtak, igy szólt testvéreihez:
– Flór, Eliant, menjetek ki az erkélyre, s nézzétek meg, nem jön-e a királyfi?
Semmit se láttak, Flór és Eliant.
IV
– Mily szép vagy, Flór, aranysárga ruhádban! – szólt Langli egy gyönyörü őszi este. – Szőke hajadnak fosztott selymét mintha bűbájos törpék fésülték volna meg, s a nefelejts nem oly szelid, nem oly kék, mint két édes szemed! Most már értem, mért nem jött a királyfi. A királyfi terád vár!
De Flór nem felelt. Flór a vadászra gondolt, a kivel nemrég az erdő tisztásán találkozott.
Langli, a ki, mióta apja meghalt, folyvást gyászruhát viselt, nap nap után kint ült az ó-torony erkélyén. A királyfit leste, a Flór királyfiját, a ki bizonyára utban volt már a Fellegvár felé.
– Porfelhőt látok – szólt néha. – Alighanem a királyfi jön.
De Flór sirva fakadt, s egy késő éjszakán megvallotta Langlinak a vadászt.
Langli megrémült.
– Nem, kis Flórom – szólt könyörgő hangon – te ezt nem teheted velünk. Nem felejtheted el ősz atyánk utolsó kivánságát, nem alázhatod meg az én gyászruhámat, büszkeségem és lemondásom sötét öltönyét. A királyfi már nem késhetik soká. Csak még egy kicsinyég várj, édes szerelmem.
Flór sirt és még sokáig gondolt a vadászra.
V
Rohant az idő, illantak az évek. Langlinak, a ki folyvást az erkélyen ült gyászruhájában, a hosszu várakozásban megdermedt a lába, s Flór homályosra sirta a szemét. Eliant egyedül járt le a rétre virágot szedni.
Eliant karcsú volt, mint a szarvas-ünő, s oly szeliden, annyi bizalommal nézett a világba, mint egy őzike, mely most lépett ki először sziklaodvából, s nem ismerve semmi veszedelmet, nem fél semmitől.
De a hogy hirtelen a pásztorra bukkant, a ki egy levágott fa törzsére könyökölve nézte az égen uszkáló bárányfelhőket, maga sem tudta mért, mégis megrettent.
A kis pásztor megnőtt azóta s már nem félt a fehér-ruhás lánytól.
– Jó napot, kicsi grófkisasszony – szólt vidáman, mert örült, hogy ujra látja a fehér pillangót – csak nem tőlem ijedtél meg?!
Eliant még soha se látott pásztort, de azért nekibátorodott és nem futott el.
– Megmutatom neked a legkisebb báránykámat – folytatta a pásztor. – Fehér, mint a frissen esett hó, s ezüstös csengő van a nyakán.
Eliant örült a báránykának, s kérte a pásztort, szedjen neki virágot.
Azután mindenfélét beszélgettek. A pásztor azt mondta neki:
– Kedves emlékeim, édes reménységeim kis pillangója, oly régen vártalak!
S attól fogva Eliantnak folyvást ez a pár szó járt a fejében.
Nem is titkolta el Flór és Langli előtt:
– Beszéltem a pásztorral, s nekem adta a legszebb báránykáját.
Flór és Langli nagyon megijedtek.
– Többet nem szabad lemenned a rétre – szólt szigoruan Langli.
– Kis Eliantom, felejtsd el a pásztort – könyörgött Flór – én sem gondolok többé a vadászra.
