a fülébe:
– A királyfinak ma vagy holnap meg kell érkeznie. Mit szól, ha megtudja, hogy nem várod jegyben, gyűrűben, hanem naphosszat künn csatangolsz a réten?!
És a két szomorú leány körülfogta a kis fehér ruhást.
– Emlékezzél vissza apánkra, Ispilánt herczegére! Igy szenteled meg végső akaratját?!
Eliant nem akart rájok hallgatni, de nénjei folyvást a halottról beszéltek neki.
– Még jó, hogy nem érte meg ezt a szégyent! – szörnyüködött Langli.
– Megfordul a sirjában – tóditotta Flór.
De Eliant csak a pásztorra gondolt.
– Virágot szedett nekem, s hogy kedvemben járjon, felkúszott egy gyopárért a meredekre, a hol a madár se jár.
– S nem gondolsz apádra, a ki az életedet adta?
– Kedves emlékei, édes reménységei pillangójának mondott! – suttogta Eliant.
– El kell szakadnod tőle – ismételte Langli.
– Oly régen várt! – könyörgött Eliant.
S egy ideig nem hajtott semmi szóra. De mikor egyszer zivatar rázta meg az ó-torony ablakait, s a szélvihar sirámában Langli felismerte apjuk szavát, megtört az akaratja. A rétre feketeség borult; a pásztor messze volt.
– Legyen – szólt Eliant.
– Jó leány vagy – szólt Langli – s a királyfi le fogja hozni érted az ég csillagait.
– Azért mindig ő rá fogok gondolni – sugta Eliant Flórhoz.
– Egy darabig – felelt Flór. – Aztán elmúlik minden.
VI
Eliant ajka szinte kicsattant a tüzes pirosságtól. A szeme égett, és házi dolgoktól formátlan, barnás kis keze remegett. Nem lelve egy pillanatnyi nyugtot, mint egy megszállott hánykolódott ágyában. És vére keringett, keringett szilajon.
A mult két kisértete ott ült az ágya mellett, mozdulatlanul.
Eliant szólt:
– Nézzétek meg, nem jön-e a királyfi?
Langli már nem igen tudott járni, és Flór csak keveset látott. A szürke kisértetek mégis összefogóztak s kimentek az ó-torony erkélyére.
De a királyfi nem jött.
VII
Sok év haladt el. A lovag, a vadász és a pásztor, csontkezüket szépen összekulcsolva, feküdtek a földben s Fellegvár leányai még folyvást várták a királyfit.
Szellemekhez hasonlatos árnyék-alakjaik meg-megjelentek az ó-torony erkélyén. Szürke ruhájukat látva, a libapásztor lányok ijedten futottak vissza a faluba, s a kis csordás fiu egy terebélyes fa mellől álmélkodva nézte szüntelen bolyongásukat. Sóhajtásaik elhallatszottak a rétre, s a faluban keresztet vetve beszélték, hogy husz év óta egyik sem evett s hogy a béna ismét jár, mint a hogy a hazajáró lelkek. De fergetegben kellett őket látni! Vad tánczot jártak a villám fényénél, s mikor a zivatar elvonult, üvöltésük betöltötte a tájt.
A Fellegvár pedig pusztult, egyre pusztult. Kövét belepte a moha; falai összeroskadoztak; ember, állat nem mert a közelébe menni. Utóljára már messziről is látszott, hogy csak pókhálóból vannak a falai. A hold keresztülsütött rajta.
VIII
Egy este roppant köd szállt a rétre. Ez a köd betöltötte a kunyhók piczi kertjeit, nehézzé tette az alvók lélekzetét, s teljesen eltakarta a Fellegvárt.
Reggel, mikor a nap ismét letűzött a rétre, a pókhálóvár és a gróf-kisasszonyok eltüntek. Szétfoszlottak, mint a köd és az álom.
DOM GIL, A ZÖLD NADRÁGÚ
I
Mély gyászba borulva ült Dom Gil, a zöld nadrágú, a Szent-Bálint-vendéglő erkély-ajtajánál, mely a Tajora bámult.
Kócsagtollas birétomát lehúzta az orrára, és előkelő ujjai szomoruan turkáltak fürteiben, melyek egy idő óta fehér szinben hivalkodtak. Szomoruan, mondom, mert az október hónap gyalázatos még Portugalliában is.
Odakünn, a Tajo piszkos habjai lomhán hömpölyögtek a nagy semmi felé. Az utczán fázós emberek nyargaltak adni és venni, rászedni felebarátjaikat, koldulni vagy páváskodni, s legkivált enni, hosszan, hosszan, örökkön enni, mint a sertések. Mindezek az emberek el valának merülve szennyes gondolataikba, s nem látták Dom Gilt és az ő zöld nadrágját.
Benn, a korcsmában, már alig volt ember. A pinczérlegények unták a létet, és ásitozva csörömpöltek tányéraikkal. Ezek se vették észre a Dom Gil zöld nadrágját. Megszokták már régen.
Dom Gil fázott, el volt keseredve, és nem találta helyét a világban. Öngyilkos gondolatok emésztették, és kétségbeesetten ismételgette:
– Meg fogok házasodni, meg fogok házasodni.
II
A legsötétebb gondolatok a legcsábitóbbak. Az örvény mindig jobban vonz, mint a forrás. S Dom Gil, számos üveg xeresitől megittasodva, makacsul megmaradt fekete elhatározása mellett.
Csakhogy volt egy kis bibéje a dolognak.
Dom Gil értett ezer dologhoz, tudott mindent, Dom Gil gyönyörü közjátékokat irt, s zöld nadrágja a legszebb zöld nadrág volt egész Portugalliában. De mivel rendet tartott a tanulmányaiban, s a hívságok tanulmányozását kilenczvenedik évére tartotta fenn, Dom Gil nem igen tudott különbséget tenni szoknya és szoknya között.
– Tanácsot fogok kérni Dom Sanchotól.
Ez a Dom Sancho nevezetes ember volt. Egész nap a kávéházban ült és folyvást hunyorgatott. Nagyra becsülte a Dom Gil zöld nadrágját, s tele volt kiváló erényekkel.
– Ó, Dom Sancho – kérdezte tőle Dom Gil – ért-e ön a kicsinyes hívságokhoz?
– Fölötte – válaszolt Dom Sancho. – De semmit se tudok jobban, mint az asszonyra vonatkozó tanulmányokat. Tudom, mit mondanak róla az egyházatyák és a szent inkvizitorok, s képes vagyok értekezni róluk úgy a történelem, mint a bölcsészet és a néprajzi tudományok nézőpontjából. Nem titok előttem a hét asszonyi szépség, s könyv nélkül tudom a hetvenhét módot, a melyen megnyerhetni őket. Félelmetes tudós vagyok e tekintetben.
Dom Gil nagyra becsülte a Dom Sancho itéletét, mert nem volt ismeretlen előtte, hogy Dom Sancho nagyra becsüli az ő zöld nadrágját.
