hánytak. De Jónás nem nevetett rajtuk.
– Igyál – szólt Lilith, s Jónás ivott, mint a gődény.
Aztán tizenhárom tánczosnő jött fátyolruhában, s megkerülvén a zenészeket, a kik az oszlopok közt állottak, ellejtették a napfény szerelmeskedését a rózsabokorral. Jónás ásitott.
– Hagyjátok abba – szólt Lilith – tánczotok unalmas. Hozzátok elő Veresbegyet.
Alig hogy kimondta a parancsot, Veresbegy megjelent. Két bolond hozta kézen fogva; a harmadik bolond hozta utánuk a hárfát.
Veresbegy nagyon szép kis lány volt. Selymes fekete haja volt és ábrándos, vizes kék szeme, melynek tekintete soha sem változott.
– Nem lát – magyarázta Lilith. – Vakon született.
A zenészek elhallgattak. Veresbegy megigazgatta vézna kis testén a bohócz szoknyát, melynek az eleje piros volt, a hátulja barna, s megpenditette a hárfát.
– Most olyat fogsz hallani, amilyet soha – szólt Lilith. – Veresbegy a legszebben hárfázik, a legszebben énekel, s a legszebben tánczol a világon. Veresbegy nagyon drága jószág. Két leggyönyörübb agaramat adtam oda érte.
Veresbegy mosolygott, úgy, a hogy a csecsemők szoktak mosolyogni, a mikor megsejtik, hogy tejet kapnak; s tovább pengette a zenélő szerszámot. A hárfa eleinte mélán szólt, de aztán vidámabban zengett, s mikor a hangok, egy-kettő, vigan pattogtak ki a húrokból, megzendült a Veresbegy dala is.
Jónás elámult. Ilyennek álmodta ő a kherubok hangját, de ez a kherub egy szennyes utczai dalt énekelt, a milyet a lebujokban szoktak énekelni mámoros hajósok czéda leányokkal. Mintha gyíkok és varangyok ugráltak volna ki tejfeles kis gyermeki ajkán.
S a ronda dal őrjöngő tánczba fúlt. A zenészek ujra megszólaltak s Veresbegy egy éles rikoltással megkapta száz szoknyája legfelsőbbikét, aztán mintha a rossz betegség bujt volna belé, eszeveszetten kezdte járni a bolondját. Lábacskája minduntalan az eget szántotta, s mikor a zene a legjobban rivalgott, meghajlott derékig, mint a ki arra készül, hogy széles jókedvében kirugja maga alól a világot.
Lilith poharával koczogott a zenéhez. Jónásnak kalapálni kezdett a szive. Ugy rémlett neki, mintha ebben a szörnyü vak leányban Ninivét látná maga előtt, a mely fejét vesztve tombol, s nem látja, hogy az Ur él és parancsol.
Fölkelt, letépte fejéről a rózsakoszorút és igy szólt:
– Eressz el, megyek hirdetni a vezeklést.
Lilith is fölállott. Intett s Veresbegyet elvezették. A többiek ijedten kotródtak el, mint vadak a vihar elől. Csak ketten maradtak a teremben.
– Mondtam, szerelmem – szólt Lilith – hogy meg foglak vigasztalni. Állok szavamnak. Gyere, eloszlatom minden bánatodat, minden bajodat. Látni fogod, a mit férfi-ember nem látott soha. Megmutatom neked a hajamat. Kövess.
A teremnek, melybe mint félénk szerelmesek lopóztak be, tűkörből voltak a falai. Jónásnak káprázott a szeme. Megdörzsölte: hátha álmodik?!
Lilith megállott a terem közepén s intett Jónásnak, hogy maradjon a küszöbnél. A próféta nem gondolt többé semmire. Sokat ivott a szénfekete borból.
Lilithnek tizenkét gyémánt-tűvel volt felkötve a haja, tizenkét gyémánt-tűvel, arany foglalatban. De a gyémánt fénytelennek, s az arany sárgának, hitványnak tünt fel a Lilith hajához képest. Lilith szőke volt.
Fölemelte a karjait s ledobta az első tűt a márványkövezetre. Aztán a másodikat, meg a harmadikat. Egy hajfonat lebomlott, s a tükörfalak szokatlan, ismeretlen, csodás fénytől csillantak meg. A próféta szive vadul kezdett ugrálni s Lilith egyre dobálta a silány gyémánttűket. Végre eldobta az utolsó tűt is. Egy széles fénysáv verődött végig a szobán, s Lilithet elboritotta a mesés szőkeség.
A tükörfalak ragyogtak örömükben. A próféta szeme szikrázott. A mit látott, azt nem jó halandónak látnia: egy erdőt látott napsugárból.
Leborult a földre, s azt rebegte:
– Imádlak.
Akkor éjjel Jónás egyszer se hunyta le a szempilláit. Mikor odakünn derengeni kezdett, egy dalt dörmögött Lilithnek, melyet a tengeren hajóslegényektől tanult.
V
Háromszor kelt fel a nap és háromszor nyugodott le. Ezalatt a Jónás szeme nem tudott betelni a megbabonázó, bűvös látománynyal. A negyedik reggelen azonban igy szólt Lilithhez:
– Boraid tüzesek és gyöngyvirágaid illata elkábitó. De a lángcseppek után keserü íz marad a szájamban s illatszereid émelyitenek. A földi gyökér jobb ízű s a barlang illata üdébb. Palotád rettentő. Gyere velem a remeteségbe; jobb ott. Hagyd itt függő kertedet, drágaságaidat s utálatos bolondjaid hadát. Kövess engem s közelebb vezetlek az Urhoz. Elmegyünk a mocsoktalan forrásokhoz, a hova emberi láb még nem hatolt el, s utközben hirdetni fogjuk: a megtérést vagy Ninive pusztulását.
Lilith nevetett.
– Furcsa emberke vagy te, Jónás. Egy kerékkel kevesebb van a te fejedben, mint más emberében; vagy meglehet egygyel több, nem tudom. De lásd, az, a kit te az Urnak hívsz, azt akarta, hogy éljünk; s az élet csak igy szép, a hogy’ én élek. Porfir-fürdővel, kábitó borokkal, rózsa-szekérrel, illatokkal és sok, sok bolonddal. De hidd el, te vagy az én legkedvesebb bolondom, és te is szereted a te kis bolondodat, ugy-e? Csókolj meg s ne beszéljünk erről többet.
Jónás nem is beszélt a dologról többet, de a hányszor egyedül maradt, mindig ugy bandukolt fel s alá, mintha az orra vére folynék. Koronkint felnézett a faltető festett és faragott lányaira. Azt nézte: vajjon nincs-e odafenn valaki, a ki megcserditene egy kis korbácsot, a mely akasztott emberek bőréből van fonva?!..
Egy este Lilith aggódva szólt hozzá:
– Jónás, te nem eszel, nem iszol. Mi bajod van, Jónás?
Jónás felkelt párnáiról, eldobálta gyűrűit, mintha félne tőlük, és igy felelt:
– Add vissza rongyaimat, megyek hirdetni a vezeklést. Az Ur parancsol.
Lilith álmélkodva nézett rá, aztán szomoruan szólt:
– Bolond vagy te, Jónás!
Egy kicsit habozott, hogy visszatartsa-e? De aztán odasündörgőzött hozzá, körüldorombolta, s a tündöklő szőkeséggel még egyszer eltakarta a próféta szemét.
Jónás maradt és lerészegedett. Lilith azt hitte, hogy diadalmaskodott a láthatatlan ellenséggel szemben.
Hanem reggel, mikor fölébredt, Jónást nem találta többé maga mellett. Felugrott s mezitláb szaladt ki a kamarába, hol az eszelős rongyait tartotta. Egy halom gyűrű, karperecz, saruk, meg egy drága ruha hevert a földön; a rongyoknak lába kelt.
A próféta megszökött.
