haza.
A hogy’ benyitott a sötét szobába, a vak fiu megszólalt kis ágyából:
– Apám, itt van a forró kezü asszony.
– Álmodol, kicsi fiam – felelt a halász.
– Nem, nem álmodom. Ott ül a sarokban, a hol csöndesség van.
A halász oda nézett s meglátta Iniczát. Inicza térdeire könyökölve, a kecskelábu széken ült, s két tenyerébe támasztotta az arczát. Sirt.
– Apám, én félek – szólt a vak fiu.
– Ő nem bánt téged – felelt a halász.
– Tudom. Ő jó. De az arcza csupa viz, s én megfáztam, a mikor megcsókolt.
– Meg kell mondani a leánynak, hogy vessen neki ágyat a kis kamarában. Ha akar, egyék és igyék.
Aztán a hálója után látott s nem jött vissza sokáig.
Inicza bement kamrájába és kibontotta szép selyem haját.
– Vajon tudja-e még a Víg halász nótáját?! – kérdezte magában.
Másnap az egész part-vidék elindult czetfogásra. A halász hét nap, hét éjjel volt oda. Mikor haza tért, azt kérdezte a kis vak fiutól:
– Jól vagy, kicsi fiam?
– Ő inget szőtt nekem – felelt a vak fiu.
– Beszélget veled néha?
– Sokszor. Mikor megmosdat és megfésül, folyvást beszélgetünk.
– Mit beszéltek egymással?
– Azt mondta, hogy édes, kedves vagyok.
– Beszélj vele máskor is.
Hanem azért ő nem szólt Iniczához.
Egy éjszaka a vak fiu felriadt álmából.
– Mi bajod, kicsi fiam? – kérdezte a halász.
A fiu sirva fakadt.
– Add ide a kezed. Rosszat álmodtam.
– Mit álmodtál?
– Azt álmodtam, hogy ránk tört az ár. A viz nőttön nőtt a szobánkban; utóljára már a nyakamig ért. Felkaptál a karodba és magasra tartottál. Aztán lassankint leapadt az ár, de a forró kezü asszonyt magával vitte.
– Fordulj, kicsi fiam, a másik oldaladra. Ne félj, nem bánt bennünket a víz. A víz a mi legjobb barátunk.
– Miért nem beszélsz soha a forró kezü asszonynyal?
A halász nem felelt.
– A forró kezü asszony jó, és imádkozni tanitott engem – szólt a vak fiu.
A halász sokáig gondolkozott.
– Kérdezd meg tőle – szólt – hogy hol hagyta a gyűrűjét, a mit, négy esztendeje, Szent Bálintkor vettem neki?
– A gyűrűjét?
– Igen, a gyűrűjét.
Inicza másnap ablakánál ült s kinézett a végtelen tengerre. A kakukk-óra egyhanguan kopogta:
– Kinn van, kinn van.
– Vajon tudja-e még a Víg halász nótáját? – kérdezte magában Inicza.
Egyszerre az ágyból megszólalt a kis vak:
– Azt kérdezte, hogy hol hagytad a gyűrűt, a mit, négy esztendeje, Szent Bálintkor vett neked?
Inicza olyan fehér lett, mint maga a lótusz-virág.
– A tengerbe ejtettem – szólt. – De meg fogom keresni.
VI
A vak fiu egyedül volt a házban.
Eleinte nem akarta hinni, hogy magára hagyták. És egy párszor megszólalt:
– Kis anyám!.. Kis anyám!..
De senki se felelt neki. Szepegett és bebujt a dunyhája alá.
Egyszerre nagy járás-kelés támadt a szobában. Mintha valami nehéz dolgot hoztak volna a házba.
Megint elkezdett siránkozni, de rákiáltottak:
– Hallgass, ne költsd fel!
Később az apja szavát hallotta:
– Ó Dsin! Miért is hallgattam rád?!
Utóljára megtudta, hogy a forró kezü asszony nem mosdatja, nem fésüli meg többet, s hogy az a kéz most már hideg.
– Apám – kérdezte nagysokára, mikor a halász ujra szóba állott vele – kis anyám nem volt beteg, mért kellett kis anyámnak meghalnia?!
– Gyerek nem tud ahhoz – felelt a halász. – A nagyok se értik azt egészen.
NINIVE PUSZTULÁSA
I
Élt Ninivében, Jérib király uralkodása idején, egy szőke leányzó, a kit úgy hivtak, hogy Lilith.
Lilith a felső városban lakott, malakhit-kőből épült, hűvös palotában.
De azért ismerték őt az alsó városban is. És mikor, estenden, rózsa-szekerén, melyet négy fehér leopard húzott, kihajtatott a thuja-ligetbe: a mezitlábosok kiállottak az utcza-ajtóba és így beszéltek róla:
– Ez Lilith, a ki közülünk való.
Az öreg asszonyok pedig, a kéklő és pirosló házak tetőzetén üldögélve, sokáig követték a tekintetükkel, s így emlegették:
– Nemrég rongyoska volt s piszkos, mint a szegény ember malacza; most mindennap új rózsaszekér kell neki. Hét kertész, hét bognár sürög érte folyvást, hogy a harmat meg ne rontsa lába fehérségét.
Az öreg emberek okosabbak voltak s nem szóltak semmit. Csak ennyit gondoltak magukban:
– A Lilith lába nem arra való, hogy járjon vele. A Lilith lába arra való, hogy játszszék vele az ember.
Csak gondolták ezt, mondom; szólni nem szóltak semmit. De azért ők is utána néztek a rózsaszekérnek.
A gazdag emberek mindig többet szoktak tudni, mint a szegények; tudományosabbak voltak a régi időkben is. S ha az alsó városban csak annyit tudtak Lilithről,
