az emlékek rózsaszinű ködén át, ismét elémbe csillant a Pókháló kisasszony finom arcza; a szelid, nyájas arcza, nem az a szemérmetlen, daczos arcz, a melyet nemrég láttam. Még egyszer, utóljára, láttam mosolyát, egyre bágyadtabban, egyre halványabban, mig végre a köd összefolyt előttem… s mire nem láttam többé semmit, a szivem megtelt hálával s azzal a szomorusággal, mely édes és rejtelmekkel teli.
Úgy képzelem, Burgundiai Margit ezer szeretői között is akadhatott, a ki a nesle-i torony fekete ablakánál, közvetetlenül a halálos ugrás előtt, a legutolsó pillanatban, visszagondolván a szerelem éjjelére, igy szólt magában:
– És mégis!.. Ajkad ajkamon volt, karjaid körülfonták a nyakam, és mámorom, szerelmi boldogságunk mámora, nekem megérte a többit: a tornyot, a zsákot s a sáros halált.
Ezek voltak találkozásaim Pókháló kisasszonynyal.
MESE A HALÁSZRÓL ÉS A TENGERÉSZRŐL
I
Inicza picziny ablakánál ült és a végtelen tengerre nézett.
Egyedül volt.
– Milyen jó azoknak az asszonyoknak – szólt magában – a kik a tengeren túl laknak! Ott napfény van, és a nők szines ruhában járnak. Kaláris csüng a nyakukban, és hosszu fátylat hordanak, mely tánczközben libeg-lobog, mint a karcsu goëlette-ek vidám kis zászlói. Nappal palankinban sétálnak, s apró szerecsenyek szaladnak előttük, a kik legyezőikkel megóvják őket a mérges legyek csipéseitől. Mikor pedig feljő a hold, délutáni szendergésükből zengő harang-játékra ébrednek. Tarka lámpák gyulnak ki az édes vizek partján, vig csónakok siklanak tova a tó ezüstjén, a langy éjszakában fölcsendül a férfi-szó: »Szerelmem, itt a hold!« – és ők lemennek a partszélre, közel a lótuszokhoz és a nimfeákhoz, tánczolni lakodalmi zenére jókedvü hajóslegényekkel és vigan kurjongató katonákkal… Milyen jó azoknak az asszonyoknak, a kik a tengeren túl laknak!
Ránézett a kakukk-órára. De a kakukk-óra ügyet se vetett rá; egyhanguan kopogta, hogy: »Kinn van, kinn van!«
– Mig én!.. – sóhajtott a szegény Inicza. – Egész nap egy ültő helyben hallgatom a tenger harsogását, s a szél fütyölését. Olyan kicsiny ez a szoba, olyan sötét van idebenn, s én olyan egyedül vagyok! Istenem, milyen jó is azoknak az asszonyoknak, a kik a tengeren túl laknak!
A kakukk-óra részvétlenül, egyhanguan kopogott: »Kinn van, kinn van!«
Oda künn kétségbeesetten sivitott a szél, a tenger bömbölt, s a vihar ész nélkül csapkodta a kunyhó falát.
Egyszerre benyitott a halász. Kopasz homlokáról verejték csurgott, torzonborz szakállát belepte a dér, s arcza vörös volt a napi munkájától. A hátán nagy hálót czipelt, a melyben kis halak, nagy halak és rákok ficzkándoztak.
– Brrr! – szólt a halász. – Idebenn még hidegebb van, mint odakünn. Asszony, mért nem gyujtottál tüzet?
Inicza arra gondolt, milyen másképp hangzik a férfiszó oda át, túl a tengeren: »Szerelmem, itt a hold!« – de nem szólt semmit, hanem fölkelt és tüzet rakott.
A halász letette a hálót és elégedetten dörzsölgette kérges, vörös kezét.
– Szép halak, jó halak – örvendezett magában. – Pompás falatok, a király se eszik jobbat. No, Inicza, mit szólsz hozzá?! Jó fogásom volt, nem igaz?!
És röhögött.
– Az ám – szólt Inicza és nem szólt többet. A kék ruhás hajós-legényekre gondolt, a kik a holdfényen fátyolos lányokkal tánczolnak.
A halász kimeresztette két nagy szemét.
– Asszony, mért nem mondod, hogy: »Szép halak, jó halak!?«
– Szép halak, jó halak – szólt Inicza.
– Szép halak, jó halak – kopogta egyhanguan a kakukk-óra.
– Gyere, ülj az ölembe! – szólt a halász.
Inicza szót fogadott. Csakhogy nem szólt semmit, és nem nézett az urára. Rászegezte szemét a picziny ablakra és kibámult az éjbe.
– Mit nézel? – kérdezte a halász.
– A hajókat nézem, a mint délnek mennek.
– Azok nem hajók. Azok felhők. A felhőket nézed hajóknak.
– A felhőket nézem hajóknak – szólt Inicza engedelmesen.
Leszállott az ura öléből s a tűzhelyhez ment, a hol, nagy duruzsolás és bugyborékolás közt, már főni kezdett az étel. Inicza megvárta, mig megfő egészen. Aztán levette a bögrét a tűzhelyről s oda tette az ura elé.
A halász evett és ivott. Nagyokat nyelt és hatalmasakat hörpintett. Inicza elnézte, milyen gyorsan tünnek el szájában a legnagyobb falatok, s a kék övü hajós-tisztekre gondolt, a kik túlnan, a tenger másik partján, kivilágitott kertekben, tarka papirlámpások alatt koczintgatnak, dalolván. Azok foghegygyel esznek.
– Hát te nem eszel? – kérdezte a halász.
– Nem eszem – felelt Inicza. – Halszaga van.
– És még milyen jó halszaga! Kóstold meg csak!
De Inicza csak rázta a fejét s nem akart enni.
– Mi bajod? – kérdezte a halász.
Inicza nem felelt.
A halász megtörülte a száját az inge ujjával, s ránézett az asszonyra.
– Mi bajod? – kérdezte még egyszer. – Mért nem iszol, eszel? Hisz az ünneplőd még nem viseltes, s husvétkor vörös viganót vettem neked.
– Nem kell a viganó – szólt Inicza.
Ekkor már a halász is látta, hogy az asszonynak alighanem fúrja a fejét valami.
– Furcsa – szólt – azt hittem, hogy mindened van, a mi kell. Van fedelünk; a kunyhónk jó erős, és czimborám, a szél, alig hogy zörgeti az ablakot. Van tüzelőnk, van puha ágyunk és a hálómba mindig kerül egy-egy jó falat. Olyan szépen jársz, mint a többi asszonyok, s vasárnap, ha a templomba méssz, te vagy minden fehérszemély közül a legtakarosabb. Mi bajod?
– Félek egyedül – felelt Inicza.
A halász körülnézett, mintha maga-magát keresné a szobában.
– Egyedül? Hát te egyedül vagy?!
– Igen, mikor halászni méssz. Napestig egyedül vagyok.
– Azt hittem, hogy tereferélsz a szomszédasszonyokkal.
– Igen,
