voltak azok hazugságok. Mit tehetek róla, hogy türelmetlen voltál?! S aztán édesem, ha megcsaltalak volna is?!.. Meg fogod bocsátani.
– Nem. Ezután majd csak szépen megleszek nélküled. Nem esik többé nehezemre lemondani rólad.
– Majd meglátjuk. Engem nem egykönnyen felejtenek el az ilyen urfiak. Különben ez nem is illenék hozzád. Te azok közé tartozol, a kik visszatérnek.
– Nagyon bizonyos vagy a dolog felől. Pedig hiába valók lesznek az igéreteid.
– Nincs igazad. Tudnék igérni valamit, a mit kár volna visszautasitanod.
– Ugyan mit?
– Szófrozűnén. Békét tenmagaddal. Eh, ne add az ártatlant! Azt hiszed, sokáig be fogod érni ezzel a munkával?! Ezzel a munkával!
Felkapta az irásaimat s az asztal alá lökte.
– Csitt, ne üss lármát! És beszélj halkabban, mert kidoblak.
– Vissza fogok jönni az ablakon.
– Nem. Távozni fogsz az ablakon. Még pedig tüstént.
Kinyitottam az ablak egyik szárnyát s lehajitottam a Fleurs du malt a szomszéd puszta kertbe. A látomás eltünt.
Hanem a könyvet másnap visszahozták. Kitalálták, hogy csak az enyim lehetett.
V
Egy rettentő, halálos zsibbadtság után, mikor a szemem kezdte ujra meglátni a tárgyak formáit s a szineket, mikor megint hozzászoktam a fényhez és a hanghoz, mikor, méltó bámulatomra, néha-néha azon leptem meg magam: mintha gondolkoznám – egy borongós, fagyos őszi este, ismét látnom kellett Pókháló kisasszonyt.
Ó, a nyomorult, mily ravaszul ejtett meg! Még magamhoz se tértem, már ott leselkedett közel, a szoba legsötétebb zugában. Még alig néztem szét az otthonomban: »Az ott függő lámpa. Ez egy márvány-asztalka. Egy márvány-asztalka… nem emlékszem! Ott, ott egy kép van. És ez itt, ez én vagyok« – s már végig simitott a homlokomon hideg kezével. Eleinte úgy settenkedett körültem, mint az árnyék. Aztán szólt hozzám, halkan, gyöngéden, figyelmesen, mint egy hű cseléd. Végre leült az ágyam mellé, mint egy testvér.
Sötét ruhában volt, és szelid, nyájas szeméből nem sugárzott egyéb, csak irgalmasság.
Mikor fölkeltem, ott volt, hogy a karjába fogózzam. Ha odakünn fütyült a szél, lebbent, hogy betegye az ablakot. Ha nem tudtam aludni, meséket mondott nekem: édes, kedves történeteket.
És eljövén az idő, mikor el-el kellett válnunk, azzal hagyott el, hogy: »Holnap. Holnapután. Mindennap.«
Azóta gyakran láttam. Azóta nagyon megszerettem. Azóta kedvesebb volt hozzám, mint valaha. Azóta azt hittem, hogy ő az én szeretőm.
És néha igazán azt képzeltem, hogy karjaim közt tartom Pókháló kisasszonyt.
VI
A multkor láttam utóljára. Ó, tudom, hogy utóljára!
Izgatottan jártam le és fel a szobámban; a türelmetlenségtől lázasan vártam rá. A fali óra egyik negyedet a másik után berregte el; nem jött. Megpróbáltam másra gondolni; nem sikerült. Egy szemtelen szán már vagy huszadszor csörömpölt el ablakaim alatt; csak az nem akart mutatkozni, a kit én lestem szorongva. Egy óra, másik óra, harmadik óra. Ó, én bolond, a ki nagy kivilágitást rendeztem a tiszteletére! A sötétségben talán megszánt volna az álom.
Végre, nagysokára, felpattant az ajtó s ott állt a küszöbön. Még csak egy mosolylyal se mentegette magát.
Ametiszt szinü, bársony szoknyában jelent meg előttem, s öltözékének alsó része ezüstös fényt sugárzott. Ruhadereka rózsaszinü fátyolszövetből volt, melyet rózsaszin gyöngysor fedett. Egy ocsmány sárga rózsát tartott a kezében; s most vettem észre először, hogy Carmenhez hasonlit.
– Igy jön hozzám?! – kérdeztem. – Tovább akar menni? Hová készül?
Leereszkedett egy hintaszékbe s egyszerüen nem felelt a kérdéseimre. Csak annyit mondott, hogy:
– Köszönje meg, barátom, hogy eljöttem. Nem érdemli meg.
Szemrehányásokkal halmoztam el. Felpanaszoltam neki, hogy mind ritkábban és ritkábban jár hozzám, s ha eljön is, órákig várakoztat magára. Gyáva és silány voltam, mint egy szerető, a ki rövidnek találja mézesheteit, s féltékeny ismeretlen vetélytársaira. Csak mosolygott rajtam s tüntetve játszott a gyalázatos sárga virággal.
– Megcsalsz, alávaló! – szóltam s megfogtam a kezét. Már nem tudtam, hogy mit cselekszem.
– És ha úgy volna? – felelt ő. – Eh, hagyjon el, ön fájdalmat okoz nekem!
Oly hitvány voltam, hogy még ezután is megaláztam magam.
– Ó, Pókháló! – rimánkodtam neki – ne légy hozzám kegyetlen! Lehetnek fiatalabb kedveseid, nem lesz egy sem, a ki oly forrón, oly igazán szeret téged, mint én. Musette, Musette! – igy szoktam volt nevezni boldog perczeimben – Musette, felejtsd el, hogy most őrült vagyok, s ne hagyj el! Édes kis Musette-em, gondolj rá, hogy tiéd vagyok örökre, örökre!
Fölkelt s a vörös sávot nézte, melyet szoritásom hagyott a kezén.
– Nem szeretem az erőszakosságot – sziszegett. – Jó napot!
– Pókháló! – rémüldöztem, s reszkettem a felindulástól – csak nem akarsz elhagyni?! Mondd, ugy-e, hogy nem akarsz elhagyni?! Pókháló, kérlek, könyörgök, ne hagyj el! És hogy ha nem szeretsz többé, legalább légy kegyelmes, és bolondits tovább!
Oly szivtelenül nézett rám, hogy elállt a lélekzetem.
– Nem. Elég volt a tréfából. Kérem, engedjen utat.
– Igy nem bocsátlak el.
Csak egy szánakozó tekintettel védekezett; de ez elég volt rá, hogy a karom zsibbadtan hulljon le.
Elsétált az ajtóig; a küszöbről visszafordult.
– Akarsz egy jó tanácsot? Ne jöjj utánam. Nincs rá mód, hogy még egyszer megtalálj. Különben igyekezzél szépen vénülni meg, s tanuld meg, hogy árnyéknak, asszonynak, tündérnek so’se menj utána.
– Tehát sohasem szerettél?
– Soha. Játékszer voltál, s összetörtelek. Addio. Várnak a szeretőim.
Elment. Lassu, nyugodt léptekkel, mint egy gyermek, a ki tudja, hogy eltiport egy hangyabolyt.
Gyávább voltam egy szobalánynál, a ki szerelmi bánatában gyufa-oldatot iszik. Csak átkozódni tudtam.
– Tündér! – zokogtam
