emberek bolondok voltak már az ó-korban is. A felső városban, a ki csak kezét-lábát birta, veszkődött ennek a kék fénynek a sugaraiért.
De Lilith csak három embert szeretett: a tudós Abiront, a vitéz Dáthánt és a kis Mikimókit.
Mikimókit azért szerette, mert a Mikimóki apjának négy tornyocska volt a házán, mint a fővezérén. Lilith nagyon szeretett volna ebbe a házba bele költözködni, de különben is kedvelte Mikimókit, mert Mikimókinak soha se volt egyéb gondja, mint hogy neki a kedvében járjon.
Nagyon derék gyerek volt ez a Mikimóki, csak egy hibája volt. Ha nagyon megharagudott valamiért, vagy nagyon megnézett valami fehérszemélyt, egyszerre csak összeesett s eltört. Úgy kellett aztán nagynehezen összeragasztgatni.
A vitéz Dáthán már egészen más fából volt faragva. A vitéz Dáthánt azért szerette Lilith, mert egyszer azt álmodta róla, hogy egy oroszlánnak szétszakitotta az állkapczáját. A vitéz Dáthán soha se mondta meg, hogy igaz volt-e ez az álom vagy sem?
Végre a tudós Abiront azért szerette, mert ez mindig okos dolgokról beszélt neki.
Abiron ismerte a csillagok járását, a füvek gyógyitó erejét, s tudta, hogy vannak más világok is a thuja-ligeten tul. Meglehet, a madarak beszédét is értette. Madarakkal beszélni ugyan senki se látta, de annál többet látták beszélgetni magában, s ezért nagy tiszteletben állott.
A tudományt nem lehet véka alá rejteni, s Abiron szeretett Lilithtel is tudós dolgokról beszélgetni. Nagyon komoly ember volt, s Lilith sokáig el tudta hallgatni.
Az igaz, hogy nem egyformán hallgatta. Néha, a legbölcsebb beszédek alatt, csak nevetett, s azt mondta, hogy mindez ostobaság; viszont, más dolgok hallatára, a száját is eltátotta, olyan szent félelemmel hallgatott. Ilyenkor közelebb könyökölt a tudós Abironhoz, s fülelt, mint a házi nyulak, mikor odakinn esik.
Abiron igen nagy tudós volt, de azt soha se tudta kitalálni: miért nevet Lilith az egyik tudós dolgon, s miért csodálkozik el úgy a másikon?
Ezt a három embert szerette Lilith, s ennek a három embernek engedte meg, hogy elkisérhessék, mikor estenden kihajtatott a thuja-ligetbe.
Ezek voltak kiséretében akkor is, mikor történetünk kezdődik.
Szép, kora nyári alkonyat volt; a felső város, mely átaludta a tikkasztó délutánt, kezdett megmozdulni. A szökőkutak vidámabban csobogtak; a szekér-hajsz megindult.
Még világos volt, de az alsó város fölött már csillagok ragyogtak. Orgona-illat árasztotta el a langyos levegőt, s a liget felől friss szellő kezdett lengedezni.
Lilith, rózsapárnáin, álmosan nézte a hátrafelé illanó czédrusokat. A leopardok vigan siklottak tova az alsó város felé; a négy fekete-pettyes szürke mén, mely az urfiakat vitte, alig tudott lépést tartani velök.
Az alsó városban már szünetelt a munka. Az iparüzők félretették szerszámjaikat, s kiültek a pitvarajtóba vagy a házak tetejére, minden rendü cselédjeikkel, a kik nagyokat hallgatva nézték a czédrusfasorban tovarebbenő fura fogatokat, a némberek ruháin elpocsékolt kincseket, meg az egész ember- és állatseregletet, mely mind e némberek körül sürgött, forgolódott.
Az irigység az egyetlen érzés, a melynek nincs zenéje. A környéken elhallgatott minden hang, hogy helyet adjon egy ismerős lármának, melyben a kocsidübörgés lassankint mindent elnyomott: ostorpattogtatást, kurjongatást s a sok mindenféle állat bőgését, nyihogását. Az alsó város néma tisztelettel hajolt meg a felsőnek a zsivaja előtt.
Csak a vásártér felől hallatszott egy különös, idegen zaj. Valami hosszas, vajlogató sirám, melyet mintha a tömeg bruhahája kisért volna.
S minél közelebb értek a thuja-ligethez, ez a hang annál inkább erősbödött. Lilithnek úgy tetszett, mintha egy megbőszült sakál orditását hallaná, vad röhejjel keverten, mely néha tulharsogta a panaszos hangokat. Nyilván a vásártérről jött a lárma.
Lilith pávatoll-legyezőjével megcsiklandozta a kis fekete kocsist; a négy leopárd megállott. Az urfiak ijedten ugráltak le elefántcsont-szekerükről; azt hitték, valami baj történt Lilith-tel.
– Micsoda lárma az? – kérdezte Lilith.
– Micsoda lárma az? – kérdezte Abiron, Dáthán és Mikimóki, háromfelé szaladva, hogy a föld alól is keritsenek valakit, a ki a vásártér felől jött.
Egyszeriben megtudták a dolgot, s egyszerre érkeztek Lilith-hez az ujsággal.
– Egy eszelős az, a ki azt jósolja, hogy vége lesz a világnak.
– Látni akarom az eszelőst – szólt Lilith.
– Elmulasztod a tűzijátékot – vetette ellen Dáthán.
– Az eszelős beszédét nem érdemes hallgatni – jegyezte meg Abiron.
– Fegyver lehet nála – aggódott Mikimóki.
– Akarom – szólt Lilith.
Az urfiak visszaültek a kocsijokra, a négy leopárd a rózsa-szekérrel kitért a czédrus-fasorból, s a menet megindult a vásártér felé.
Utközben suhanczokkal találkoztak, a kik ugyancsak szedték a lábukat.
– Hová szaladtok? – kérdezte Mikimóki.
– Megyünk a bolondot hallgatni – felelt az egyik suhancz.
– Miért akarjátok a bolondot hallgatni? – kérdezte Abiron. – Bolond elég van a világon, mindennap hallgathattok akárhányat.
– Szeretünk nevetni – válaszolt a fiu.
Mikor épp be akartak fordulni a vásártérre, egy csoport élemedett ember jött velök szembe.
– Miféle bolond az? – kérdezte Dáthán.
– Nagyon fura bolond – felelt az egyik öreg. – Sir és könyörög, hogy tartsunk bűnbánatot. A szakállát tépi, és azt mondja, hogy kő nem marad kövön Ninivében. Vagy három napja jár ide, s most már nem hederit rá senki.
A hogy’ bekanyarodtak a térre, meggyőződtek róla, hogy az öreg igazat mondott.
Az eszelőst már messziről láthatták. Egy dombon állott, s meztelen, sovány karjait az égnek meresztgette, miközben hosszan siránkozott, mint egy éhes szamár. Csak egy kis csoport állott körülötte, a kik gúnynyal és szitokkal illették. A többiek a dolguk után láttak. A. vásárosok, napnyugta közeledvén, a portékáikat rendezgették, a nép alkudt és vett; s a kik jó vásárt csaptak, nem igen törődtek a bolonddal.
A tömeg tisztelettel nyitott utat az úri fogatoknak, s a mint közelebb értek, tisztán hallották az eszelős szavát:
– Térjetek Istenhez! Tartsatok bűnbánatot! Öltözzetek fehérbe s tépjétek meg ruhátokat! Sirjatok és könyörögjetek, mert jaj Ninivének! Jaj az anyáknak,
