nekem, mi szél hajtott ide?
Károly elbeszélte, hogy az apjával meghasonlott, az öreg el akarta adni a tornyukbeli Rákóczi-féle harangot Krivánka községének, a fiú nem tűrhette, hogy az elődök örömének, bánatának hirdetője arra degradálódjék, hogy szurtos parasztokat sirasson s piszkoslábú tót leányokat hívogasson misére, vecsernyére, s elkeseredésében elbujdosott a meggyalázott ősi hajlékból.
– No, ez derekasan volt téve – kiáltott fel Pongrácz; – itthon vagy itt, öcsém, ezentúl. Hanem hát lássuk csak, milyen foglalkozásban. Mert énnálam mindenki dolgozik. Mihez értesz?
Károly úrfi elgondolkozott.
– Mindenhez – mondá kisvártatva.
– Azaz semmihez. Tehát lengyelnek volnál alkalmas. De lengyelem már van. Milyen tudományt tanultál?
– A doktori tudományt. Orvosnövendék voltam.
– Báró létedre?
– Anyám óhajtására történt. Anyám idegbeteg asszony volt, víziói, hallucinációi voltak. Valami hóbortos szellem azt súgta neki, »fiad fog meggyógyítani«, s ezért aztán erőnek-erejével orvosnak neveltetett.
István gróf felsóhajtott.
– Hallottam erről valamit. Anyád az utolsó Czobor-lány volt. S igaza lehetett neki. Azt beszélik, hogy temiattad való bánatában halt meg, s ha meghalt, meggyógyult. Te gyógyítottad meg.
Az utolsó Behenczy bűnbánóan horgasztotta le fejét, nagy fekete szemeiből könnyek szivárogtak. Kész színész volt.
– Egy gyermekkori stikli volt. Szánom-bánom.
– Anyád nevét írtad egy váltóra. Igaz?
– Igaz – szólt reszketeg hangon, zokogásra fakadva.
Pongrácz István nem szerette a síró férfiakat, idegesen dobolt ujjaival az asztalon, aztán rápattant indulatosan:
– Ne bőgj, te csacsi! Nem vagy te asszony! Hanem igyekezz észre térni. Gyerek voltál, amit csináltál, nem számít. A gyerekek ostobák, csak a csecsemők okosak. A csecsemők igazi zsenik. Nem ösmertem még tíz éven aluli gyereket, aki ne lett volna lángész. Az emberi lény tízesztendős korában kezd szamár lenni, és némelyik nagyon sokáig folytatja. De nem erről van most szó, Behenczy, beszéljünk a te jövődről; ha az orvosi tudományt tanultad, hát megfogadlak udvari orvosomnak. Ezentúl te fogod megkóstolni az asztalnál az ételeket, nem a várnagy. De értesz-e valamit a doktorsághoz?
– Értek.
– De ne hazudj, mert rajtakaplak.
– Nem hazudtam.
– Hm.
A várúr felkelt, nyugtalanul járt fel s alá a nagy dolgozó teremben, aztán megállott a Medicis Katalin képe előtt, háromszor meghajtotta magát előtte, azután visszatért az ifjúhoz, s nagy, szőrös kezét a vállára tette:
– No, ha értesz a doktorsághoz, hékás, vizsgálj meg engem s állapítsd meg, őrült vagyok-e én vagy sem. Mutassam a nyelvemet?
S ezzel ráöltötte a nyelvét, mint egy piros pengéjű pallost. A fiatal Behenczy nevetve tiltakozott.
– Ne a nyelvedet mutasd, bátya. A nyelved jó, egészséges. Hanem számolj tízet visszafelé.
Nem vette tréfára, számolni kezdé folyékonyan: »Tíz, kilenc, nyolc, hét, hat, öt, négy, három, kettő, egy.«
– Bravó! Nagyon jól van, István gróf. Nincs a te eszednek körömfeketényi baja se, ne félj semmit, olyan józan az, mint akár a Deák Ferencé.
– Igazán mondod?
– Becsületemre.
– S ezt ezekből a számokból látod? Magyarázd meg az okaidat.
A fiatal Behenczy sietett okos, komoly képet vágni.
– Hát látod, a megbomlott elme kerekei még járnak, a bolond ember is beszél még, gépiesen, szavakat, mondatokat, amikben összefüggés is van, amiket megszokott, órákig el lehet vele beszélni, anélkül, hogy csak egyet is zökkenne a logikája. A bolond ember számolni is tud, mert már megszokta, hogy az egy után a kettő jön, majd a három és így tovább, de a visszafelé számoláshoz már a megbomlott elmegépezet nem elegendő; ahhoz az elmének bizonyos feszereje kell. Ez csalhatatlan módszer. Az egyetemen nem tanítják, de a kuruzsló aggastyánok a nép közt erről ismerik meg a beteg elmét.
István gróf melegen megrázta a kezeit.
– Te okos fiú vagy, Károly. Ezentúl nálam maradsz mint várorvos, s esetleg hadi szolgálatokra is használlak. Úgyis nagy dolgok lesznek a nyáron – tette hozzá felcsillanó szemekkel, agyagsárgás szakállát megelégedetten simogatva. – A háború meg van üzenve!
Valóban nagy dolgok készültek. A budetini vár, mely hajdan a jeszenici Szunyoghoké volt (most gróf Lazsánszky-birtok), ez idő szerint honvédkaszárnya. A parancsnok (szintén egy Pongrácz gróf) derék, kedélyes ember, egy nap meglátogatta Nedec urát és így szólt hozzá.
– Kedves István. Mi hadgyakorlatot tartunk a nyáron; s minthogy valamely pont bevétele a kitűzött feladat, engedd meg, hogy egy igazi várat vehessünk be, a te váradat, a te katonáid ellen.
A gróf majd a nyakába borult az őrnagynak örömében. Igazi háború. Igazi honvédek. Igazi királynak az emberei. Ez már valami!
– Hurráh! Elfogadom a hadüzenetet!
S ezzel másnap egy lovas herold által, ki mellén a Pongrácz-címert viselte, egy fehér kesztyűt küldött a budetini tisztikarnak.
A vártoronyban pedig egész nap kongott a vészhirdető harang, s felváltva harsogott a kürt.
A gyülekező katonakötelezett parasztoknak aztán a tornácról kiáltozta le a »hadsegéd«:
– Katonák! Péter-Pál napján háború lesz. A mi urunk őméltósága hadserege fegyverre kel a király őfelsége budetini legényeivel!
Az összegyűlt tótok vidáman, katonásan ütötték össze a bocskoros bokáikat és tovább adták a harci jelszót:
– Megyünk a király ellen!
Négyszáz és egynéhány esztendeje múlt már, ahogy ez a szó komolyan hangzott ezekben a völgyekben, mikor Szentmiklósi Pongrácz, a nagy oligarcha, üzente a hadat Ulászló királynak, meg azután később az öreg Hunyadinak… Azok az ős tölgyfák a felvonóhíd mellett még talán hallották csemete korukban.
Péter-Pál napja még messze volt, de már addig is hadi zajjal, készülődéssel telt meg a vidék. A »Rákóczi vojna« óta nem volt még ilyen felfordulás errefelé. István gróf kölcsönt vett fel a birtokaira. Pozsonyban megbukott egy színtársulat; legott odasietett a várnagy; megvette a vitézi darabok kosztümeit az árverésen,
