Nem térdepelt már, hanem a gróf nyakát tartotta átnyalábolva.
– István, te szeretsz engem!
István gróf felkacagott, undorszerű mozdulattal igyekezett menekülni.
– Ugyan eredj! Ne dörgölődj hozzám a testeddel! Hát megőrültél, azt hinni, hogy szeretlek. Estella, te ostobább vagy egy libánál. Ugyan no, ereszd el a nyakamat. Ejnye, hol az a korbács, te rongy!
A leány sértődötten szökött fel, megszisszent, mintha egy kígyó marta volna meg, elöntötték szemeit a könnyek, de e könnyek alatt már gyúladoztak a villámok.
Az ajtónál hirtelen visszafordult:
– Igazán nem szeretsz?
– Takarodj! – kiáltá utána a várúr közömbösen, könyörtelenül.
Elment, s künn, túl az ajtón, letörülte a könnyeket, átment a várnagy lakására.
– Nagy baj van, Kovács bácsi – mondá -, Behenczyt le fogja az úr fejeztetni.
A szegény, becsületes Kovács János íziben gyomorgörcsöket kapott a hír hallatára. Jaj, hamar az ágyba, hozzanak zabzacskót, melegített tányért a gyomrára!
– Jaj, lelkecském – nyögte -, hisz akkor mi mindnyájan a börtönbe kerülünk. Istenem, istenem, hát már csakugyan megyen az esze? Eddig se volt sok, eddig is csak egy csepp volt, amennyi csak nekünk volt elég. De most már az sincsen. Hát mit tegyünk, édes galambom, kisasszonykám?
– Hát semmit se tegyen, János bácsi – felelte Estella -, csak hunyja be a szemét, de hunyja be jól, aztán ki ne nyissa jó sokáig. És a többit bízza rám. Mindent én vállalok.
Az öreg úr egyszeribe pedzeni kezdé a dolgot, behunyta a szemeit és a falnak fordult, Estella pedig felágaskodott a feje fölé és leakasztá nagy fürgén a drót karikáról a rozsdás, öreg börtönkulcsot.
Estella lábujjhegyen kiosont a szobából, hosszú uszályát maga körül tekerve, lement a nyirkos lépcsőkön a börtönig. Nem volt éppen nehéz ráakadni a Behenczy föld alatti cellájára, mert éktelen lármával dörömbözött.
A nehéz ajtókulcs megcsikordult a zárban, Behenczy rekedt ordítása kihallatszott a föld alatti folyosóra.
– Nyisd ki már, bátya, mert dühbe jövök.
Estella benyitott, de a sötét lyukban sem ő nem látta a foglyot, sem az őt.
– Micsoda buta tréfa volt az. Kikérem magamnak.
Behenczy azt hitte, hogy István gróf nyitja rá az ajtót.
– Lassan, Behenczy – szólt Estella csendesen. – Én vagyok. Ne lármázzon olyan nagyon. Mert a dolog nem éppen tréfa.
– Hogy-hogy? Csak nem vagyok talán komolyan börtönbe vetve? Én, egy magyar főnemes. Ilyen még nem történt, mióta a világ áll.
– Hallgasson. A világ régen áll. Azóta sok történt. Még az is megtörténhetik, hogy István gróf lefejezteti.
– Engem? – szólt meghökkenve, s a fogai vacogni kezdtek. – De hát istenem, miért? Azért, hogy a lábait nyomogattam?
– Azért, mert az elméje elmenőben van…
– De hisz ebbe beleszól a törvény, az országgyűlés.
– Beleszólhat, de a fejét vissza nem ragaszthatja a nyakához. És miután csak egy feje van…
– Bizony, csak egy.
– A régi királyok – sajnos – nem adtak kettőt vagy hármat a báróknak sem.
– Ha adtak volna is – hasadozott ki az akasztófahumor Behenczyből -, hol lenne az én többi fejem már azóta! Oh, Estella – tört ki most siránkozó hangon -, oh, édes Estellácska, mentsen meg. Hiszen úgyis maga az oka. Vagyis az én nagy szerelmem. Vagyis, hogy megszólalt az asztalnál.
– Hagyjuk ezt most, hiszen éppen azt jöttem megbeszélni, de úgy látszik, nem lesz könnyű dolog. Mert csak a szökésről lehet szó. De innen nem lehet kijutni, csak a várudvarra, s mit ér, ha a várudvarról szinte nem lehet kijutni a kapuőrség miatt. Hanem talán kigondolok valamit.
– Oh, Estella – kiáltá most pátosszal -, feleségül veszlek, ha megmentesz. Báróné lesz belőled.
Kár, hogy a sötétben nem lehetett látni Estella arcán a hatást, de a felelet hangjában volt valami gúnyoros.
– No iszen, nagy boldogság is a maga feleségének lenni, bárónénak, éhes macskának selyem pántlikával a nyakán. Ej no, hát mit ígér még?
– Örök hűségemet, Estella.
– Hm, az örök hűség szép dolog lehet, hanem megfőzve, megsütve nem táplál el két jó étvágyú embert.
– Hát az én tízezer forint járandóságom? Egy hét múlva lesz július elseje. Fölcsípem a félévi ötezrest, s úgy élünk belőle kettecskén, ha jól beosztjuk, mint két gerlice egy ágon.
– De ha az ág letörik?
– Ne kínozz, Estella, adj inkább egy csókot. Huh, egy undok varangyos békára hágtam. Tele van ez a hely békákkal, patkányokkal. Ne fuss hát, Estellácska!
Behenczy Estella után iramodott, hogy átkarolja, de Estella elugrott és az ajtó felé menekült.
– Hát meg sem csókolsz? – lihegte Behenczy.
– Nem.
– Hát nem szeretsz és meg sem szabadítasz? – sziszegte tompán, hörögve.
– Várj – susogta Estella. – Eljövök.
Ezzel tovaillant, rácsukta újra a börtönajtót, s a föld alatti folyosóról kijutott a második várudvarra, ahol a cselédek, lovászok, katonák csoportokba verődve beszélték az elsüllyedt Behenczy esetét. Egész regekör volt már akkor kiásva az emlékezetekből az ördöngős csapóajtórul. Még az ős várurak, még talán a Nedeczkyek csináltatták azt az ebédlőben.
Mert hát, ahol vár volt, mindég akadtak afféle legyeskedő lovagok, akik lanttal kezdték először az ablak alatt s aztán eljutottak az ebédlőig. Azok a tündérszép várasszonyok, akiknek a képeik ott függnek a mennyszínű teremben, bizony azok is szerettek belekóstolni az almába (tisztelet a kivételeknek), s néha ők kínálták, mint Éva Ádámot, néha pedig hagyták magukat rábeszéltetni. Ha aztán a várúr észrevette, bezzeg jó volt a csapóajtó, melyet nem ok nélkül alkalmaztak oda, ahová az asszony a legkedvesebb emberét ülteti az asztalnál.
– Nyergeld fel a lovamat, Matykó! – parancsolá Estella az egyik lovásznak.
Míg a kis fekete bontalábú lovat nyergelték, azalatt átöltözött szokott háziruhájába, kurta, gránátszín
