István, gondold meg, mit csinálsz!
Éppen idejében ért haza az ebédhez, mely ma is úgy folyt le, mint mindig, a szokott tósztokkal és mozsárdurrogásokkal, csak Behenczy kóstolgatta szórakozottabban az ételeket. Amint hivatal valami, megunja az ember. Aztán a sok kóstolgatásban egy idő óta másra támadt kedve. Az Estella piros, duzzadt száját szerette volna egyszer megkóstolni.
Hiszen nem lehet az nehéz dolog – de mégis vannak előzményei. Még arra a hitvány levesre is rá kell fújni előbb s csak azután viheti az ember a szájához.
Károly úr elkezdte a negyedik-ötödik pohár bor után az Estella lábait nyomogatni az asztal alatt, míg a káplánnal az égitestekről diskurált, a kis medvéről, a nagy medvéről, a sánta kaszásról, a fiastyúkról.
Estella csak állta egy darabig, de aztán felpattant:
– Ugyan, Behenczy, hagyjon békét! Mit nyomogatja a lábamat? Szóljon nyíltan, ha valami baja van. Akar valamit?
Vidám hahota támadt e váratlan szavakra, csak a káplán pirult el szemérmetesen, Pamutkay a hasát fogta nevettében, a lengyel pedig felkurjantott: »Hej, kópé, kópé«, s éppen meg akarta a fejebúbját veregetni tréfásan, mikor egyszerre megfagyott benne a vér a csodálkozástól, látván, hogy a Behenczy helyén (a mellette való hely) senki sem ül.
– Jézus Mária! – sikoltott fel Estella, s halotti halaványság borította el még csak az imént pajzán arcát.
Ő vette észre legelőbb, hogy a föld megnyílott, s egy szempillanat nem sok, elnyelte zaj nélkül Behenczyt székestül, szalvétástól, mely a térdére volt terítve, még csak annyit se tudott mondani, hogy »mukk«.
Dermesztő hangulat támadt. A várúr homlokán vészjósló piros foltok ütődtek ki.
– Így szoktak bánni a Pongráczok azokkal – mondá fagyosan, mogorván, mintegy magyarázatul -, akik a női szemérem ellen vétenek asztaluknál.
Egy darabig senki sem szakította meg a kínos csendet, melyet a meglepetés okozott, mert csak a várnagy ismerte az épület titkait s tudott az asztalon levő gombról is, amelynek megnyomása mozgásba hozza a süllyesztőt.
Ah, ravasz kis Estella. Bizony nem igen volt az ő szemérme megsértve, nem is igen botránkozott meg a csinos Behenczy fiú kezdeményező lépésein, ő csak Pongrácz Istvánnak akarta tudtul adni: »Vedd már észre, te mamlasz, hogy szép vagyok, hogy kívánatos vagyok, lám, mások észreveszik.«
Ördöngős Estella, most végre ki volt elégítve a hiúsága. Pongrácz István fölindult és elsüllyesztette a vakmerő vállalkozót, a vetélytársat. Oh, milyen diadalmasan tombolt a szíve, s hogy sietett vissza arcába a pillanatnyira eltűnt vér, szemeibe a kacér zománc. Hiszen ez egy kis vallomás volt.
Hangja játszi lett, hajlékony, enyelgő.
– Ej, ej, uram, ön nagyon kegyetlen. Így bánni ezzel az emberrel. Azért a csekélységért.
– Hát valami csekélységet akart? – kérdé a lengyel alamuszi bambasággal.
– Nem mondta meg, mit akart – felelte Estella gyermeteg naivitással. – Hiszen nem adtak neki rá időt. Nem tudom. Honnan tudnám?
S ez a kedves, tréfás affektálása az ártatlanságnak éppen őtőle, oly igéző, olyan kecses valami volt, hogy az ember szerette volna agyoncsókolni.
– Akármit akart – fűzte odább a társalgást a lengyel -, de ezt bizonyára nem.
– Persze. De hát hol is van ő most voltaképpen?
– Lent a várbörtönben – felelte István gróf, kihez a kérdést intézte Estella.
– A börtönben? Szent isten! (Ijedten csapta össze a kezeit.) És meddig marad ott?
– Amíg ki nem eresztem, vagy…
– Még vagy is van?
– Vagy amíg le nem fejeztetem.
Az asztalnál ülők összenéztek. No, ez lenne még csak a komédia. Valóban, a grófon gyanús tünetek kezdtek mutatkozni tegnap óta.
– Nem, az nem lehet – rebegte Estella önkénytelen.
– Hogyne lehetne – veté ellen a gróf könnyedén s némi csodálkozással, hogy mért ne lehetne -, hiszen van pallosunk a fegyvertárban.
– Persze, persze – válaszolá szelíden, csillapítóan Pamutkay -, de nincsen már pallosjogunk.
– Ostobaság! Nem a jog szeli el a nyakat, hanem a pallos.
Asztalbontás után elmaradt a mai pénzszórás, a várúr rá se gyújtott, ki se ment a tornácra, hanem a szobájába zárkózott. A visszamaradt urak aggodalmasan bújtak össze, hogy megbeszéljék a különös incidenst.
– A gróf szerelmes önbe, kisasszony – vélte a lengyel -, s könnyen elkövet valami országra szóló skandalumot. Egy raptus és megvan, olyat talál tenni, hogy arról koldulunk valamennyien. Mintha percenkint borulna az elméje. Valamit csinálnunk kell. Menjen ön utána és kérjen Behenczynek kegyelmet.
– Ha tudtam volna, ha csak sejtettem volna – tördelte a kezeit Estella, de a sopánkodásain keresztülvilágolt az öröm. – Ha úgy van is, de eddig eltitkolta.
– Eltitkolta-e? – vigyorgott a káplán gonoszul.
Bármennyire érezte is Estella szerencséjét, nem titkolhatta önmaga előtt másrészt, hogy a gróf elméje bizonyos megfeszített állapotban van. Egy húr elpattanhat, egy sróf kieshet, tény, hogy a viselkedése meglepő és borzadalmas.
Hamar átöltözött talpig feketébe. Volt a ruhatárban egy kosztüm, szakasztott a Medicis Kataliné, hosszú, uszályos bársony ruha, gyöngyökkel rakott dudoros derékkal és ujjakkal, malachit gombocskákkal, szép ametiszt-köves diadémmal. A Pongrácz grófnők színdarabokat játszottak itt valaha. Estella felöltözött, átidomította a fürtjeit a diadém alá, s aztán parancsolá, hogy az apród fogja az uszályát (tudta, mennyire hatnak István grófra a ceremóniák), és lassú, méltóságteljes léptekkel benyitott a szobájába.
A gróf gondolatokba mélyedve, meredten, hülyén nézett maga elé, majd, amint fölpillantott, összerázkódék:
– Katalin! – susogta.
– Én csak az Estella vagyok, uram!
– Mit akarsz? – förmedt rá keményen a gróf.
Estella intett az apródnak, hogy távozzék; akkor aztán közelebb lépett hozzá és térdre vetette magát előtte.
– Kegyelem Behenczynek! Kegyelem!
– Ugyan ne ízetlenkedj! – felelte István úr teljesen közömbös hangon. – Hadd lakoljon a jellemtelen kutya.
– De hiszen nem tett, uram, voltaképpen semmi rosszat.
– Hálátlan.
