Tóth nyakába, azt kérlelgetve ölelvén összevissza: „Ne haragudjék, kedves, édes Tóth uram. Lássa! (szólt szörnyű megvetéssel mutatva Kálmánra.) – Ilyen a poéta.”
Tóth uram csak mosolygott. Kálmán pedig igen okosan képzelte magát védelmezni, ha fölfedezi, hogy hiszen nem csapatta ő meg Tóth uramat, csak éppen nyugtatványt vett az „elvben” kiszolgáltatott botokról.
– Micsoda? – kiálta Korcza úr, mérgesen csapva a botnyugtatványra. – Hisz ez a védelem rosszabb a vádnál! Eszerint ez a nyugtatvány egy falsum! Domine frater eszerint bevallja, hogy egyhuzomban hamisított, csempészett, és egy kézre játszott az ellenféllel.
Kálmánnak csak nyitva maradt szeme-szája; ennyi kriminális bűnt fedezve fel magában.
Hanem akkor már közbelépett Tóth uram.
– Ne tessék zsörtölődni – mondta, Korcza úr kezét megfogva. A nyugtatvány igazat mond. Itt a bizonyság; szóljon a hajdú. Megkaptam-e a huszonötöt?
– Igenis meg – bizonyítá a hajdú. – Mikor kijött nemzetes Tóth uram, azt mondá nekem: „Jöjjön kend velem a fakamrába, János, s hozza a pálcáját. Én most odabenn aláírtam egy nyugtatványt huszonöt botról; ha én azt meg nem kapom, vagy nekem lesz miatta bajom, vagy annak a becsületes patvarista úrnak. Hát csak adja kend ki; de ne üssön kend nagyon, mert ha felkelek, olyan olvasatlan huszonötöt verek kendre a saját botjával, hogy ötvenről adhat quietánciát.” Ekképpen történt.
Korcza úr elkezdett kínjában fütyülni, s a tarkóját meg a tomporát ütögette a tenyereivel.
– Jajajajajajajaj! S még becsukatja a fakamrába! Tóth Máté uramat Tóth Mátyás helyett! Tudja-e, domine frater, hogy ez a leggazdagabb úr egész Csongrád vármegyében?
Kálmán meg akarta mutatni, hogy a szóbeli perlekedésre is készült, s előadá védelmét.
– Én kérdeztem az illustrissimétől, mikor bejött, hogy gróf Decséryvel való ügyben jött-e. Azt mondta: „igen”. Fizetni jött-e? Azt mondta: „igen”. Kapnia kell-e valamit? Azt mondta: „igen”. Kérdeztem, huszonötöt kell-e kapnia. Azt mondta: „köszöni szépen”.
Erre mind a hárman nevetni kezdtek: kliens, principális és hajdú.
Tökéletes igaza volt a poétának.
Korcza úr diákra fordította a szidást; úgy tett, mintha Kálmánt szidná.
– Sed bene ipsi contigit. Quare portat tales braccas cucuricinas? Vellem, quod accepisset quinquaginta solidos!
Ami magyarul annyit tesz, hogy: úgy kell neki, bár ötvenet kapott volna keményül, minek jár kukorica nadrágban!
Aztán folytatta magyarul.
– Persze hogy a gróf Decséry-féle ügyben jött Tóth uram; persze hogy fizetni jött; persze hogy kapni jött valamit. Üljön le, domine frater, az asztalhoz, s segítsen a pénzt megszámlálni. Tessék, Tóth uram.
Tóth uram tehát előbbre lépett, s mosolygó hunyorgással vont elő a szeredásából egy szatyinggal átkötött nagy csomagot, odahelyezve azt Kálmán elé.
– Ennek kétezer darab ötforintosnak kell lenni.
– Számlálja meg, domine frater.
Kálmán sorba rakogatta a bankókat egymás hátára. Milyen nagy határ pénz. Megvan! A principális átvette, s ő is megszámlálta újra.
Ekkor Tóth uram egy másik csomagot vett elő a posztószél tarisznyából.
– Ennek meg ezer darab tízforintosnak kell lenni.
Az is hasonló mustrán ment keresztül.
Aztán még egy harmadik meg egy negyedik, megint ötödik és így tovább következő csomag került elő a zsíros iszákból, megannyi tízezer forintok egy felmarkolásra. Mikor már a tizedik csomót számlálta Kálmán, aggódva tekintett a bűvös szeredásra, vajon adja-e még. – De már lappadni kezd.
A következő csomagot ezzel a szóval kotorászta elő a kopott ember:
– Itt van pedig ötszáz darab százas.
Ötvenezer forint.
Kálmán izzadt a pénzszámlálásban. Újonc embernek nagy hőséget okoz az, mikor nagy bankjegyek futnak végig az ujja hegyén.
Ez is megvolt. No, az excellenciás urak ugyan várhattak Korcza úr visszatértére.
– No, még ez a kevés. Ez már az utolsó csomó. Harminc darab ezeres.
Attól izzadt még csak Kálmánnak az üstöke.
S mekkora volt a diadala, mikor kétszer is végigszámlálva a veszedelmes nagy bankókat, a felfedező heuréka hangján kiálthatá:
Ez nem harminc, hanem harmincegy darab!
Tóth uram nemhogy meg lett volna lepetve e felkiáltás által, sőt inkább ravasz, előre kigondolt mosolygással mondá rá:
– Igenis. Tudom. Annak a fölösleges ezeresnek van valami története. Ha nem sajnálja a tekintetes úr meghallgatni, elmondom. Én ezen lefizetett summáért megvettem gróf Decséry úr őkegyelmességének azon pusztáját, mely az én másik két pusztám között feküdt, hogy onnan könnyebben gazdálkodhassam az egész birtokom fölött. Annálfogva az ottani lakásba szándékozom beleköltözködni. Hanem hát megvallom, hogy egy dolgot nem vettem észre, csak mikor a feleségemmel megvizsgáltuk a vett birtokot. Hiába: az asszonynak csak hamisabb szeme van; mindjárt meglátta. Hát a lakás kapujával szemben van egy domb, azon a dombon egy négyszegletű kerítés, annak a közepében egy márványkő feszület, amelyet a Decséry grófok állíttattak oda. Tetszik tudni: én kálvinista vagyok. Engem ugyan nem bánt a más vallása, s én a plébánusnak is köszönni szoktam az utcán. Hanem hát tetszik tudni, hogy az asszonyféle milyen portéka. Annak nem lehet befogni a száját. Amint az asszonyom meglátta ott a feszületet, elkezdett darálni, hogy az őneki oda nem kell! És mindenféléket beszélt. Tetszik tudni, nagyon szabad szája van az asszonynak. A feszületet úgy híja, hogy „a fanyelű szent”, ami elég csúnyaság tőle. Elégszer megszidtam érte, de nem fog rajta. Mármost találja ezt egyszer valami idegen meghallani, még feladnak, még becsuknak érte mind a kettőnket, s aztán ülhetünk a tömlöcben nagy méltán. Hát én arra könyörögném a tekintetes fiskális úrnak, venné rá az eladó gróf urakat, vinnék el a jószágomról a maguk jószágára azt a tiszteletreméltó szentképet. Jobb lenne az mind a hármunkra nézve.
– Hja, kedves nagyuram, Tóth uram! – mondta Korcza úr. – Ez nehéz állapot lesz. Az servitus. Az együtt jár a jószággal. Azt bizony nem tudom, hogyan lehetne onnan elmozdítani. Ahhoz nagyhéten búcsújárók szoktak seregleni, meg búzaszenteléskor, aztán körösztjáró héten…
– Még processzió is! – szörnyedt el Tóth uram.
– Aztán az az egész domb szentelt föld. Ha a keresztet el akarják vinni onnan; a dombot is el kell hordatni. S hol van az eladott jószághoz a Decséry-uradalom?
