meg nagynénjének abban a levélben.
Senkinek sem szólt. Semmit sem vitt el magával, mint a rajta való ruháját, úgy szökött el a háztól.
Ha utánagondolt a nagyasszony, lehetetlen volt, hogy sírva ne fakadjon, hogy zokogva ne vesse magát a bőrpamlagra.
– Meg vagyok gyalázva! Világ csúfjává téve. Meg vagyok ölve, el vagyok temetve!
Béni bácsi erre megijedt nagyon; felugrott az ágyból, hosszú fehér alsóruhában, mint egy napvilágra kiszorult kísértet, odarohant mamájához.
– Mama! Édesz mama! Az isztenért. Ne haljon meg! Cilike! Hozza frisszen az opodeldokot!
– Eredj a gutába az opodeldokoddal! – kiált rá a nagyasszony, a nagy sírásból még nagyobb méregbe hozva. – Ne ordíts a Cili után. Nem tudod még, hogy megszökött a komédiásokkal.
Ettől a szótól megint úgy megijedt aztán Béni bácsi, hogy rögtön elkezdett öltözködni, s mindent visszájáról szedett fel magára.
Kálmán elmélázott mélyen. Olyan nagyon fájt neki valami, még maga sem tudta, mi. Az-e, hogy az a leány, ki gyermekjátszótársa volt, kit úgy szeretett látni, ily szótlanul itt hagyta a házat? Az-e, hogy a jó barát csábította őt el? Az-e, hogy minő viharteljes élet fog várni a leányra most? Vagy talán az, hogy amire bátorsága volt a gyönge teremtésnek: odavetni magát a nemzeti művészet első égő áldozatai közé; ahhoz neki, a költőnek még elég szíve nincsen? Az már választott; ő pedig még habozik, és készül magas állású úrnak!
A nagyasszony ráütött kezével az asztalon kiterített törvénykönyvre.
– Hallod-e te! Van-e ebben a könyvben valami paragrafus, mely az ilyen megsértésért bosszút áll, igazságot szolgáltat?
– Nincs – felelt Kálmán.
– No, hát a mennydörgő mennykő csapjon az ilyen törvénykönyvbe.
S minthogy a mennydörgő mennykő nem volt elég serény e feladat teljesítésében, felkapá a nagyasszony maga azt a könyvet, s úgy vágta a földhöz, hogy a fenn tisztelt magas úr sem tette volna különben.
Kálmán lehajolt a földre, hogy széthullott könyve leveleit összeszedegesse.
Erre a nagyasszony odarohant Béni bácsihoz, kinek ma a csizma éppen nagyon nehezen akart fölmenni a lábára.
– Te! Te már ember vagy. Vármegye tisztviselője vagy. Ott ülsz a törvényszéknél. Neked kötelességed utánuk menni és visszahozni őket!
– Nekem! – hebegé Béni bácsi, s aztán csak hogy megkaphatta a taplósipkáját, a félig felhúzott csizmával kotródott menten kifelé a hátulsó ajtón a szobából.
A rémületet arc még soha jobban ki nem fejezte.
A nagyasszony elkezdett kacagni rajta. Két öklét összeszorítva fenyegetőzött és kacagott; majd a szíve szakadt meg, úgy kacagott.
Azután elült a pamlagra, s elcsendesíté magát. Hallgatott sokáig, és bámult maga elé mereven.
Kálmán azzal foglalkozott, hogy a széthullott könyv lapjait ismét rendbe szedegesse. Nagyanyja félretekintett rá nehányszor.
– Összeszedted már a könyvedet? – kérdé aztán egyszer.
– Igen.
– Soká kell még készülnöd belőle?
– Már készen vagyok.
– Mikor indulsz a vizsgát letenni?
– Holnap, ha akarod.
– Jól van. Ezt szeretem. Ne légy már itthon. Ha a vizsgát letetted, elmégy patvariára Korczához, ha azt elvégezted, jurátusnak a főispánhoz. Azután leteszed az ügyvédi vizsgát, s Pesten maradsz. Haza nem szükség jönnöd többé. Ha én látni akarlak, majd fölkereslek. Azután választhatsz pályát magadnak, amilyet akarsz. Lehetsz úr, lehetsz lump. Adok pénzt az egyikhez úgy, mint a másikhoz. Csak kettő nem lehetsz az én akaratommal: komédiás vagy poéta. Nem beszélek róluk többet: sem a leányról, sem csábítójáról. El vannak nálam felejtve. Ha a neveiket hallom, azt mondom rá: ki volt az? Nem hallottam hírét! Nekem semmi közöm hozzájuk többé. Élhetnek, halhatnak miattam. De neked megtiltom, hogy velük, akár a hímével, akár a nőstényével valaha szóba állj. Pedig koldulni fognak egykor. De ha én megtudom, hogy te valamelyiket, mikor az éhhalállal kínlódik, attól egy alamizsna falattal megváltottad, vagy egy beteg porontyát megszántad a bölcsőben, vagy egy elejtett szóval védelmére keltél, ahol gyalázni hallottad, ki vagy tiltva a házamból örökre. Nézz szét. Amim van, kilenctized részét magam kerestem. Uraság, gazdagság, amit rád hagyok. Szegény ügyefogyott Béni bátyádnak nem adsz belőle egyebet, mint holtig való ellátást. Ha tekintélyes, világra való ember leszesz, éltemben kezedre adom minden vagyonomat, s ha korhely leszesz, ha elprédálod öröködet, hagyom azt tenni; bírói zár alá nem tétetlek; hanem ha lealázod magadat azokhoz az emberekhez valaha, eltaszítlak és el hagylak veszni, ha éhen, hát éhen! Én adott szavadat, fogadásodat nem kérem, én nem esküdtetlek. De te tudod jól, hogy amit én fogadok, azt megtartom. Erre emlékezzél!
Kálmán odament nagyanyjához, annak kezét ajkához emelé s megcsókolá, s azután e szókat suttogá:
– Még ma elmegyek…
AMIT A PATVARISTÁK TANULNAK
Egy hét múlva már ott volt Kálmán Korcza úrnak tintaszagtól keserű-savanyú irodájában.
A legelső, aki megérkeztekor agyba-főbe ölelte, Biróczy volt. Mondta neki, hogy már várták; a principális kapta nemcsak az ő ajánlkozó levelét, hanem a nagymamáét is, amely pedig ugyancsak meg volt bélelve; száz forint volt benne.
Még nem beszélhették ki magukat, amidőn Korcza úr is megérkezett. Az aztán még jobban örült Kálmán megérkeztének.
– Hahá, domine frater! – kiálta, mind a két kezével vállára veregetve. – Hát megérkezett? Megérkezett? Letette az exament?
Kálmán sietett a kivívott testimoniumot előadni zsebéből.
– Tudom, tudom: „eminens ex omnibus”. Mintha látnám. Pataki bizonyítvány?
– Igenis.
– Volt ott?
Kálmán szörnyű sértett arcot csinált erre. Ez mégis nagy megbántás mind Patakra, mind őrá nézve.
Korcza kinevette a neheztelésével.
– Jól van, jól, domine frater (ez már nem „audiat”), nem kell mindjárt megapprehendálni. Patvaristának semmiért sem szabad megapprehendálni. Mindegy az nekem, akárhogy tanult, akármennyit tud: nálam semmi egyéb dolga nem lesz, mint reggel addig aludni, ameddig tetszik; a haját szépen felfrizíroztatni, délben az ebédhez rendesen compareálni, délután elmenni biliárdozni; este teátrumba vagy a Nagy
