a báró Bálvándy erre odament a mamához, szépen kezet csókolt neki, s aztán, hogy megmutassa, hogy milyen szófogadó, engedelmes ember, elkérte a bilétszedőnétől a kis zsámolyát, azt kitette oda a középre, arra lekutyorodott, s onnan nézte a darabot csendesen. A publikum meg röhögött még jobban.
– Hát Béni bátyám mit csinált?
– Én? Hát én is nevettem nagyon.
– Nevetett! – kiálta Kálmán, nagyot ütve öklével a Tripartitumra.
Béni bácsi eltátotta a száját nagyon.
– Hát mit csináltam volna?
– Hát azt csinálta volna, hogy odamegy ahhoz az úrhoz, megfogja a gallérját, s azt mondja neki: „Ott az úrnak a helye, ahol a zártszéke van, menjen innen, s az én anyámat ne tegye köznevetség tárgyává.”
– Gallérját? – hebegé Béni bácsi. (Ez maradt meg leginkább a fejében.) Nem is nevetett aztán egy garas árát sem többet, hanem lebújt az ágyába, fejére rántotta a dunnáját, bedugta mind a két fülét, s erőhatalommal elaludt; ami különben is nagyon könnyen ment nála.
Másnap Hamletet adták.
Régen híresztelt darab, amire nagy előkészületek tétettek. Bányaváry a címszerepben. Egyúttal az ő jutalomjátéka. Ebédnél Kálmán kifejezé azon óhajtását, hogy ma ő is elmegy a színházba.
A nagymama és Cilike nagyon örültek rajta. Úgyis nagyon sokat töri már magát a tanulással. Csak Béni bácsit bántották homályos sejtelmek, hogy ebből a rögtöni elhatározásból valami rossz lesz még.
S Béni bácsi emberismerete csalhatatlan volt. Ezt a Kálmánt nagyon háborította az, hogy valamiféle teremtés az ő nagyanyját nevetség tárgyává tette. Ha nagyúr, annál rosszabb rá nézve. A nagyurak gondolják meg azt, hogy már az első megjelenésüknél valami indokolt gyanút hoznak magukkal, amiért a nem nagyurak őket rossz elővéleménnyel kísérik, s folyvást policialis felügyelet alatt állanak.
Béni bácsi gonosz dolgokat sejtett.
Ebéd után szokatlan dobogást hallott abban a szobában, ahol Kálmán öcsémet hagyta a Werbőczi mellett. Ilyen dobajjal törvényt tanulni nem szokás.
Odalopózott az udvar felőli ablakhoz, s bekukucskált a függönynyílás alatt: vajon mit mível Kálmán öcsém?
Az bizony eléggé félelmes dolgot mívelt.
A szobában volt egy vaskályha, embermagasságnyi, annak a tetején volt egy vasurna, mintha egy emberfej volna. Kálmán öcsém arra az urnára feltette Béni bácsi egyik taplósipkáját (volt neki nyolc), s aztán kezébe véve a kivont ezüstös fringiát, végigpróbálta rajta a vívóiskola vágásait, egymás után, alsó-felső, külső-belső vágásokat, a fintákat, a cselcsapásokat. Olyan tűzzel dolgozott egymagában a kályha ellen, hogy rettenetes volt elnézni. Most az orrát! Most a fülét! Most a nyakát! Volt mit szenvedni a taplósipkának! Persze, a vaskályha nem védelmezte magát.
Itt nagy veszedelem készül – gondolá magában Béni bácsi. S nem szólt senkinek semmit. Csak mikor a hetet harangozták, lepte meg a színházba készülőket azzal a nyilatkozattal, hogy „én ma nem megyek! „
– Hát mért nem jössz? – kérdé a nagyasszony.
– Nagyon megfájdult a fejem.
– A te fejed? Hol?
– Itten hátul.
– Hát talán nem is vacsorálsz ma?
– De addig talán elmúlik.
Dehogy ment volna el ezen az estén a színházba! Ha mindjárt Kakambukifornihorgyeminomen herceget adták volna is!
Kálmán valósággal gyűlölte ezt a Bálvándyt. Sokszor látta őt már városukban megfordulni, s a gyűlölet alapja volt az irigykedés. A gyermek irigysége a férfira.
„Miért hogy az már férfi, én pedig még csak suhanc? Az mindenütt benn van, én mindenütt kívül maradok. Az szórja a pénzt; én kéztül várok minden garast. Az délceg, hős, izmos termetű, én nyurga, nyápic és kákabélű. Az bejárta az egész világot, én még nem ismerek belőle semmit. Az előcsahos a gyűlésteremben, előtáncos a vigalomban, ahova engem még nem is eresztenek. A szép leányhoz én verset írok, s míg azon töprengek, hogy juttassam azt kezébe, azalatt ez régen el is csábította, ott is hagyta a szép leányt. „
S hozzájárul még a szőke és gesztenyeszín hajú férfi gyűlölete a fekete hajú ellen. Ó, ez a gyűlölet nagyon régi! Talán a francia-német háború elkeseredése is e kútforrásra vezethető vissza. Ez valóságos nemzetiségi gyűlölet!
Kálmán azzal a föltett szándékkal vezette nagyanyját és unokahúgát a színházba, hogy ma ennek az embernek valahogyan, még nem tudja, hogyan, de meg fogja mutatni, hogy van nálánál derekabb ember is a világon.
E kemény elhatározással váltott magának állóhelyi jegyet a pénztárnál, míg a hölgyek rá vártak, hogy majd az ácsorgó publikumon keresztül utat tör nekik a zártszékekig.
De mindjárt az első szándékánál felsült kegyetlenül; mert amint jegyet váltott, azalatt Bálvándy, ki mindig ott ténfereg a bejáratnál, meglátva a vele jött két hölgyet, nagy zajjal kiálta a férfiakra: „helyet, uraim, a hölgyeknek!” – s kiáltására, mint Mózes előtt a Veres-tenger, nyílt széjjel a láb alatt lézengő csoport, úgyhogy mire Kálmán visszakerült, a hölgyeket rég zártszékeikhez vezette Bálvándy, a legvilágiasabb udvariassággal hajtva meg magát előttük; s azután egy öreg úrnak Iátszott valamit súgni, ki éppen a Jenőyné széke mellett ült. Kálmán ráismert ez öreg úrban a főispánra.
A főispán bajusztalan, simára borotvált öreg úr volt; bécsi mintakép: fehér, de göndörített hajjal.
Kálmánnak úgy tetszék, mintha nagyanyja, a főispán és Bálvándy szót váltanának, s aztán mind a hárman őfelé fordítanák arcaikat.
Bálvándy, amint meglátta Kálmánt, egyenesen hozzá sietett.
– Jó estét, Kálmán barátom – mondta neki, mintha legrégibb jó pajtások volnának. – Csak hogy egyszer már látjuk. Jöjjön csak velem. Főispán úr őkegyelmessége akarja önt látni.
S ezzel Kálmán csak azon vette észre magát, hogy a félelmes ellenség őt rohammal elfoglalja, lefegyverzi, rabságba ejti, kezét hóna alá szorítja, s viszi magával, ahová akarja.
Hanem hát az nagyon szép megtiszteltetés volt egy fiatal juristára, akit az iskolából kitettek, hogy a főispán úr akarja látni. Vajon mit akar rajta látni?
Bálvándy odavezette őt az öreg úr elé, mire az öreg úr elővette aranyfoglalványos szemüvegét, s elkezdte tetőtől talpig végignézni az előtte álló fiatal legényt, aki meg volt győződve róla, hogy őtet most nemcsak a főispán, hanem az összes publikum bámulja, s aztán nem tudta hirtelenében kitalálni,
