azt mondta:
– Kérem alássan.
Hanem erre a szóra Kálmánnak nagyot dobbant a szíve.
„Eppur si muove!”
– Igenis, én vagyok az! – felelt merészen, s rákvörösre gyulladt arcát fölemelte vakmerően.
– Áh! – hallatá a főispán, s aztán letette a szemüvegét, úgy nézte végig még egyszer az ifjút.
Akkor aztán ismét odafordult a nagyasszonyhoz, s annak mondá:
– No, majd ha a gyerek elvégezte a patvariát, odaveszem hozzám jurátusnak, s aztán majd előbbre fog menni a gyerek.
S azzal inte a fejével, hogy elmehet a gyerek.
Bálvándy ismét karon fogta Kálmánt, s vitte magával egy szegletbe.
Kálmán meg volt főve.
– De honnan tudhatja a főispán ezt a dolgot? – kérdé zavarodottan Bálvándytól.
– A palatinustól.
– Hát a palatinus honnan tudja?
– A Pest megyei gyűlésen előfordult ez az ügy, s valaki nagyon befűtött érte a kormányférfiaknak, kik a vaskalaposokra nyomást gyakoroltak.
– Ki hozhatta azt elő?
– Azt biz én tettem.
– Hát ön honnan tudja?
– Hja, én mindent tudok. De most legyünk csendesen, kezdődik a darab, s Hamletet nem szabad megzavarni.
Kálmán csodálatos érzések között találta magát. Megalázva is, felmagasztalva is érezte magát; a közönség előtt egyszerre jó és rossz fénybe lett állítva, biztatást is, fenyegetést is kapott, ellenséget keresett s patrónust talált benne, s ezáltal még jobban érezte, hogy nekik ellenségeknek kell lenniök.
Nem is ügyelt a darabra, saját komédiájával volt elfoglalva; nagyobb kérdés volt most őrá nézve a „to be, or not to be”, mint Hamletre.
A közönség tapsolt a kilépő Hamletnek; ő bizony rá sem igen nézett. Király, királyné összevissza beszéltek, rájuk sem hallgatott. Csak akkor, mikor Hamlet elkezdé azt a monológját, amelyben így szól: „hiúság, asszony a neved!” – akkor kezdett meglepetve odafigyelni. Mentül tovább szónokolt Hamlet, annál jobban bámult reá. Arca önkénytelen mosolyogni kezdett. S midőn a jelenet végén a közönség riadó tapssal vegyíté a „fóra Bányaváry!” megtisztelő kiáltást, Kálmán akadozó találékonysággal kockáztatá ezt az észrevételt Bálvándyhoz fordulva:
– Hiszen ez – Borcsay!
– Hát ön ezt még nem tudta? – mondá Bálvándy. – Talán még nem is beszélt barátjával, amióta ez színésszé lett? Még nem látta eddig?
– Ha tudtam volna, hogy ő van ez álnév alatt.
– Nohát majd felviszem önt hozzá, amint vége lesz a felvonásnak. Ámbár baráti találkozóra az ilyen pillanatok a legalkalmatlanabbak. A színész olyankor, mikor nehéz szerepet játszik, fel van izgatva, s senkit sem fogad szívesen; kivált a fiatal, heves művész, ki először mérkőzik meg egy mesterszereppel. Egy király nem büszkébb, mikor audienciát ad, s egy fejfájós hölgy nem kapriciózabb.
Amint az első felvonás végződött, Bálvándy karon ölté Kálmánt, hogy felvezeti a színpadra. Oda bizony kalauz nélkül menni nem lehet.
Mikor a publikumon keresztülfurakodtak, a nagymama előtt is el kellett menni, aki természetesen megkérdezé a bárótól, hogy hová viszi a kisfiát.
Kálmán felvilágosítá felőle, hogy Hamletben régi jó pajtására ismert; ahhoz megy fel a színpadra.
– No, aztán bele ne szeress valamelyik szép színésznőbe!
Ez utasítással bocsátá el Jenőyné unokáját.
Bálvándy ismerte már a szűk ajtócskát, melyen keresztül a nézőtérről a színpadra fel lehetett menni, s bátran bevezeté Kálmánt. Ő már otthon volt a színpadon.
Ott nagyhamar bemutatta a királynak és a királynénak, úgymint az igazgatónak és nejének, kik magas leereszkedéssel fogadák az országukat meglátogatót a dán földön. Azután elindultak keresni Hamletet, akire nem volt nehéz rátalálni, mert éppen pogányul szitkozódott.
Szidta a lelket!
Tudniillik az apjának a lelkét! Hamlet apjának a lelkét.
„A marha! Három bekezdéssel hamarabb elkezdi ordítani, hogy »esküdjetek!«, mint kellett volna! Az egész jelenetemet elrontotta.”
A lélek, ki ezalatt nagy flegmával és egy rongyos törülközővel igyekezett a fehér festéket letörülni ábrázatjáról, valódi túlvilági megboldogult szellemhez illő nyugalommal figyelmezteté a dühöngőt, hogy őneki nem lehet a padlón keresztüllátni; ő a színpad alatt ordít, mikor a súgó jelt ad. A súgó a hibás, minek adott korábban jelt a lábával.
– Megölöm akkor azt a súgót! Megölöm! – ordíta Hamlet, és valószínűleg meg is tette volna, amit mond, Shakespeare darabjának egészen új fordulatot adva ezáltal, ha először is a kardja már arra a célra nem lett volna preparálva, hogy azzal se szúrni, se vágni ne lehessen, és másodszor, ha a súgónak annyi esze nem lett volna, hogy a föld alatt maradjon. Így aztán csak beérte Hamlet egy cserépkantának földre leverésével.
Hanem azért még akkor is dühös volt, mikor Kálmán odalépett eléje barátságos üdvözletével.
No persze, lehet is barátságos üdvözleteket visszaadni, mikor az ember Hamlet! Kivált mikor először Hamlet életében, aztán a marha „lélek” elrontja a legszebb jelenetét! A kerek nyakfodor sem engedi, hogy az ember összeölelkezzék, a ragasztott bajusz miatt nem lehet összecsókolózni, s a kesztyű nem engedi a kézszorítást.
És aztán, a patvarba is! Az ember királyfi! És művész, s azt sem tudja, hogy a dán király siralmas halálán szomorkodjék-e, vagy a publikumtól kapott koszorúknak örüljön jobban.
Pedig Kálmán nagyon örült, hogy barátját feltalálhatá.
– Szervusz! Szervusz! – fogadá őt Hamlet magas leereszkedéssel, amibe nagy adag izgatottság vegyült. – Szervusz, Kálmán. Valahára te is eljöttél.
– Nem tudtam, hogy te vagy az álnév alatt – menté magát Kálmán.
– Nem tudtad? – (Ez egy kis gyönge sértés. Hogy lehet ilyesmit nem tudni?) – Rák! Hol van a Rák! Igazítsa meg a köpönyegemet! Nem látja, hogy kifelé fordult a szalagja! Hol a púderesdöböz!
Rák bácsi szaladt a hajporos katulyával. Bányaváry ott hagyta állni a látogatóit, s maga egy falitükörnek fordult, s elkezdte az arcát befehéríteni.
Bálvándy
