válaszai pedig annál rövidebbek voltak. Egyszerű köszönet. Nem tudott hízelkedni.
S valami titkolnivalója volt.
Minden gondos szülő, ki a nagyvárosba ereszti fiát, gondosan lelkére szokta kötni, hogy óvja magát a csábító szép hölgyektől. Hány óvja magát aztán? Bizonyos, hogy egy sem vallja meg.
Kálmánt pedig mindennap meglátogatták a legcsábítóbbak, a legveszélyesebbek a hölgyek között, s éjfeleken túl élveztették vele az olympi gyönyört, melyet nem jó megismerni emberi idegeknek: a múzsák.
Kálmán lázadó volt nagyanyja parancsai ellen. Ezt titokban kellett tartania. Még principálisa is csak úgy véletlenül jött rá egyszer-másszor a poétázásra. Szorgalma az irodában példaszerű volt. Hanem ügyességéről a pörös dolgok elintézésében nem lehetett hasonlót mondani. Korcza úr föltette magában, hogy majd ebbe is beleoktatja. – Amint Biróczynak a gyakornoki ideje letelt, s feljebb szállt királyi táblai jegyzőnek, Korcza úr annak a teendőit is Kálmánra bízta. Az ő dolga volt azontúl a látogató klienseket elfogadni, azoknak pöreik mibenlétéről fölvilágosításokat adni, következőleg pöreiket tanulmányozni, kívánságaikat kihallgatni s azokról főnökét értesíteni; az átadott pénzeket átvenni, nyugtatványozni; azokról naplót vezetni, ami fiatalemberre nézve a legveszedelmesebb próba. Azután versírás és számadás, az két különböző dolog. Nappal prókátor, este poéta? Ez nem megy. Valamelyiknek meg kell bukni.
Egy reggel Korcza úrnak személyes információra kellett menni valamennyi septemvirhez; délig megtartott a munka, annálfogva a teendők egész sorozatát elszámlálta eléje, miket Kálmán sorba följegyzett naplójába.
– Igaz! – szólt Korcza úr, még egyszer visszatérve az ajtóból. – Majd elfeledtem. Ha az a molnár el talál jönni, Tóthnak hívják, akiről már beszéltem, hogy valami erőszakoskodási esete van Decséry gróf ellenében, hát már kiegyeztem vele a gróf nevében. Tóth fizet húsz forintot, én pedig csapatok rá huszonötöt, s azzal kvittek vagyunk. Hát ha idejön azalatt, csak abszolválja, domine frater. A hajdú lássa el az embert oda hátul a fakamrában; de maga ott legyen, mert különben megteszi a paraszt, hogy egy üres zsákot fog maga helyett püföltetni, s ő jajgat hozzá. Hanem addig el ne eressze, míg meg nem fizet; ha le nem teszi a bírságot, tartsa csukva a fakamrában, míg hazajövök. Ha pedig fizet, adjon neki a pénzről nyugtatványt; viszont a huszonöt botokról Tóth adjon nyugtatványt, hogy megkapta. Értette? De aztán valami poétaság ne jöjjön ki belőle.
Korcza úrnál ez volt a megbántás legmagasabb mértéke, ha valamire azt mondta, hogy poétaság!
Alig ment el Korcza úr hazulról, Kálmán még jóformán hozzá sem fogott a napi munkához, midőn a kettős ajtó külsőjén elkezd valaki kocogtatni, azután a két ajtó között nagy cihelődés támad, valaki erősen zsúrolja a talpát, köhécsel, mint mikor az alázatos paraszt készül bekopogtatni, s nagy ceremóniát csinál hozzá.
– Szabad már, no! – kiált eléje Kálmán türelmetlenül.
Azzal lassan felnyílik az ajtó; egy halványkék posztóruhás alak, fontos talpú csizmában, fején a szürkés hosszú haj nagy görbe fésűvel hátrafelé simítva, oldalán posztószél tarisznya, megkísérti, hogyan lehetne felényi ajtónyitáson beférni, mint amekkorát a termete elfoglal, míg végre csakugyan megengedi magának, hogy átfeszüljön a megnagyobbított nyíláson, s akkor aztán elkezd hálálkodni, mindenféle jó reggeleket kívánva a nemzetes ifjú úrnak, míg végre kisüti, hogy itthon van-e a tekintetes fiskális úr.
– Nincs itthon. Mi tetszik?
A kopott dolmányú alaknak olyan hamis alázatossággal mosolygó képe van, mintha mindig valami tréfán törné a fejét, amiről maga semmit sem akar tudni. Ott megáll az ajtóban, s nagy jámborul elkezdi:
– Hát kérem alássan, én vagyok az a Tóth.
– Á! Tudom. Kontra Decséry. Fizetni jött?
– Igenis, fizetni jöttem.
– Meg kapni valamit?
– Igenis, kapok valamit.
– Hát hallja, kedves földim, engem az egész dolog elintézésével megbízott a főnököm. Kendnek huszonöt botot kellene kapni.
– Huszonöt botot, ugye? Kérem alássan. Ó, köszönöm alássan.
– No, az egyezség szerint. Hanem hát én azt abszurdumnak találom kiszolgáltatni, s elégnek tartom: ha kend nyugtatványozza előttem, hogy megkapta.
– Hogy megkaptam a nehéz botokat? Értem, igenis. És hát nem kell megkapnom? Ó, milyen kegyes a nemzetes patvarista úr.
– No, hát itt a kész nyugtatvány! Tud kend írni?
– Valami keveset.
– Hát csak firkantsa alá frissen. Mert ha haza talál jőni a főnököm, az nem fogja ilyen simán elereszteni.
– Ejnye, hát ugyan siessünk vele.
A kopott ember odament az íróasztalhoz, s igen szép gömbölyű betűkkel aláírta a nevét annak a nyugtatványnak, melyben elismeri, hogy mai napon az egyezményes mogyorósújtásokat fogyatkozás nélkül a szó minden értelmében felvette.
– No, ezen átesett kend. Mármost csak fizesse kend még le azt a kis pénzt; aztán elmehet isten hírével.
A kopott ember csak ravaszul mosolygott az állát simogatva.
– De már azzal a kis pénzzel majd csak megvárom a fiskális urat.
Kálmán mérgesen csapta le a tollat kezéből, amivel éppen nyugtatványt akart írni a húsz forintról. Ez mégis nagy parasztság. Húsz forintot nem merni az ő kezébe letenni.
– No, hát ha meg akarja kend várni a fiskális urat, akkor menjen ki, a hajdú be fogja zárni a fakamrába, míg a fiskális úr hazajön; ez a parancsolat. Ott várhat kend délig.
– Köszönöm kegyes jóakaratát.
Kálmán csengetett a hajdúnak; az elvezette a kopott embert a kapott utasítás szerint. Mármost hadd izzadjon ott a fakamrában délig, ha olyan pimasz.
Hanem Korcza úr jóval hamarább hazajött délnél, valami szükséges iratokért.
Kálmán jelenté neki, hogy itt volt a Tóth; megkapta, ami neki dukált, itt a nyugtatvány róla.
Korcza úr bele sem nézett az írásba, azt mondta: jól van.
– Hanem a pénzt nem akarta másnak lefizetni, mint a fiskális úrnak. Annálfogva becsukattam addig a fakamrába, míg haza tetszik jönni.
– Nagyon jól tette. Hát csak hozassa elő a hajdúval frissen, mert még vissza kell sietnem. Várnak őméltóságaik. Azokat egy rossz paraszt miatt nem várakoztathatom.
A hajdú nagy hirtelen előtermett a kopott emberrel, ki ismét csak oly mosolyogva és alázatosan lépett be a szobába; de akinek láttára Korcza úr ijedtében
