megfigyelésen van itt. Két hete nem eszik, mesterségesen táplálják. Gyanakodva húzódik el, egész testében remeg. Nyilvánvalóan nincs eszénél, a szörnyű káoszban, mely lelkében háborog, egyetlen akarat vonaglik: nem enni, nem enni, éhen halni, ezzel az önmagára szabott büntetéssel talán ki tudja kerülni az emberi igazságszolgáltatást.
Hatéves proletárkölyök, az ápolónő nem tudja, miért van itt, úgy látszik, az osztályán nincs üres ágy, majd délután visszaviszik. Félénk, de jókedvű, környezete csöppet se nyugtalanítja, elmerülten játszik egy csomóra kötött rongydarabbal. Lesütött szemmel, de határozottan azt állítja, hogy a rongydarab motoros hintaló, és hogy ilyen náluk otthon sok van. Szerteszét hevernek a szobában.
Náluk otthon különben is csoda világ lehet, állandóan málnaszörpöt isznak, a fagylalt fazékban áll, csokoládébútorok között élnek, ezeket naponta kicserélik. Kiderül, hogy igazat véletlenül se mond, ha álmában beszél, akkor is hazudik. Vigyázni kell rá, mert lop.
Egyszerre csak nyugtalanság fog el, szeretnék már kint lenni – sokszor jártam tébolydában, most először történik, hogy félek. Hangulatomat vizsgálva, megtalálom a nyugtalanság okát: egy kényszerképzet csúszott gondolataim közé. Arra kell gondolnom, hogy a feleségem a következő pillanatban tréfából és a hátam mögött rám uszítja az egyik őrültet, hogy ugrasson, és bebizonyítsa, hogy igenis, meg vagyok illetődve. Az őrült rám ugrik, és nem tudják megfékezni, nagy baj lesz a rossz tréfából. Természetesen szó sincs efféléről, mégis fellélegzek, mikor elhagyjuk az osztályt.
Kietlen rossz szag a folyosón, karbolos tisztaság, kopár falak, gyászosan kongó léptek. A neurológiára megyünk át, egy percre látom Pötzl tanár urat – túlzottan, szinte félszegen udvarias, nagy darab ember, édeskésen beszél, kissé összecsucsorított szájjal. A kórteremben csak kevés ágynak van lakója, ezek mind apatikusan fekszenek, senkinek semmi kívánsága.
Az ágycédulák kimerítő feliratokkal magyarázzák az “esetet” – ezek a cédulák olyanok, és a formanyelvük is, latin szakkifejezésekkel, emlékeztetnek azokra a földbe dugott, vagy ketrecekre szögelt táblácskákra, amikkel növényeket és állatokat jelölnek az állatkertben és botanikai intézetben.
Íme “aktinomikózis”. Ez bizony furcsa betegség lehet. Valahogy gombák vagy kemény moszatfélék kerültek a testbe, olyanok, mint a gabonakalász apró, hegyes horgocskái, mik ha a torokba jutnak, nem lehet kiköpni őket, belekapaszkodnak a nyálkahártyába, konokul csúsznak, kapaszkodnak lefelé. Ez a gombafajta szétterjed, egy része az agyvelőbe kerül, csomóba áll össze, képtelen zavarokat csinál, aztán “áttételeket” okoz. Ez egy előrehaladott beteg. Kifordult bal lába bénán, csonttá aszva lóg, egyik szeme kidagad, lefelé bámul tompán, reszkető szájából nyál csurog. Az ember halkan nyöszörög, elviselhetetlen fájdalmakról panaszkodik, morfiumért könyörög.
Másik ennél is borzasztóbb: cisti cercus, agykukac. A galandférgek egy fajtája, a központi idegrendszerbe fúródik, befészkeli magát, betokolódik. Férges alma a fej, látni is rajta, ráncos, petyhüdt, koraérett. Vizesborogatás a homlokán, a szeme csukva, keserű száján és orrán látni, hogy nem alszik, szenved.
A következő csodabogár: akromegália, túlnövekedés. Egy kis mirigy lóg az agy alsó lapján, pontosan középen, az agyfüggelék. Ennek egyik megbetegedése a sejteknek ez a megvadult túlbuzgalma, a mirigy tovább növeszti tagjainkat, mintha csecsemők volnánk. Ennek a betegnek akkora álla van, mint egy cipókenyér, egyik lába kétszer akkorára nőtt, mint a másik, néhány hét alatt. Komolyan hallgat, szerényen és figyelmesen néz: furcsa ellentétben testének nagyzási mániájával.
A feleségem türelmetlenül szól vissza – már az ajtónál van, én még mindig ott állok egy ágy előtt tűnődve, mintha gyökeret vert volna a lábam. Mi az, miért nem jövök, elkésünk a találkáról, azzal a fordítóval.
– Ennek mi baja? – kérdem már harmadszor.
– Hagyja, nem érünk rá. Nehéz eset, láthatja.
– Nem sokat látok. Furcsa az arckifejezése.
– “Terminális”, ahogy itt mondjuk. Kevés napja van hátra. Tumor cerebri, inoperábilis. Gyógyíthatatlan daganat.
– Aha… tudom már… Havas barátom pusztult el ebben… huszonöt évvel ezelőtt. Hát azért olyan… Szegény…
– Jaj, már annyiszor mondtam magának, ne mutasson részvétet a beteg előtt, azt nem szabad, súlyos kedélybántalmat okozhat.
– De hiszen nem tud magyarul… Magyarul mondtam, hogy “szegény”.
– Mindegy. Az arckifejezését is megérti, csak úgy tesz, mintha nem venné észre. Nagyon vigyázni kell. Jöjjön már.
Előreszalad a széles lejárón. Én lassabban bandukolok utána. Ismerős orvossal találkozunk, pesti dolgokról esik szó, nevetünk. Hirtelen megállok a nevetésben. – Ejnye, mit is gondoltam az előbb? Mit nem szabad elfelejteni? Fel kellett volna jegyezni a noteszomba.
Aha, tudom már: ezt az arckifejezést, annak a betegnek az arcát, jobbra a harmadik ágyban. De ki lehetett? Kire is emlékeztet? Kire vagy mire?
– Jöjjön már, miért csoszog?
Nemcsak csoszogok, egyszerre csak megállok a kapuban, mint az ökör, ott a vágóhídon, mikor nem akart bemenni.
E pillanatban villan át rajtam: tudom már. Az én arckifejezésemet juttatta eszembe a sápadt, szórakozott arc, az enyémet, ahogy utóbbi időben, a tükörben látni szoktam reggel, borotválkozás közben.
Két lépést teszek, megint megállok. Vigyorogva, kérkedő grimasszal fordulok a feleségemhez, mint aki viccel, könnyedséget játszva, henceg:
– Aranka – nekem agydaganatom van.
– Menjen már a hülyeségeivel – nem szégyelli magát? Mint egy elsőéves orvostanhallgató.
VÉRCSEPPEK A SZEMFENÉKEN
– Hogy érti, hogy orvostanhallgató?
– Úgy. Ez egy régi tapasztalat, enélkül nem is megy a tanulás. Az elsőéves orvosnövendék előírásosan keresztülmegy minden betegségen, amivel szembekerül. Himlője van és kolerája és tüdővésze és rákja, sorrend szerint, ahogy a könyvben olvassa, vagy ahogy a klinikákon látja. Ez egy törvényszerű “foglalkozási hipochondria”, hozzátartozik a stúdiumhoz, át kell esni rajta, nem is veszik komolyan. Emlékezhetne rá, hiszen volt félévig orvostanhallgató is.
– Szóval azt hiszi, erről van szó… De értse meg, nem vagyok neuraszténiás és húszéves… Elég betegséget és halált láttam életemben… soha nem estem képzelődésbe, különben most se… egy furcsa ötlet volt, hogy olyan ismerős ez a…
– Ugyan kérem. Hát tanulja meg: az agydaganatnak hármas klasszikus tünetcsoportja van, amire a diagnózis épül: fejfájás, szédüléses hányás, papillitis.
– Ami a fejfájást és hányást illeti… csak nem akartam szólni. És mi az a papi… hogy mondta?
– Pangásos
