NEGYEDIK FEJEZET
Merk lassan ereszkedett lefelé a Fehérerdőn áthaladó hegyi ösvényen, miközben az életén gondolkodott. Az eddigi negyven éve igencsak nehéz volt. Sosem talált időt arra, hogy csak egyszerűen az erődben sétáljon és csodálja a körülötte lévő világot. Nézte a lába alatt szétroppanó fehér leveleket, amelyek hangját csak a botja koppanása szakította meg, ahogy hozzáért a puha erdei padlóhoz. Felnézett, hogy magában szívja az Aiszóposz fák szépségét, a fehér levelekkel és vörös ágakkal, amik megcsillantak a reggeli nap fényében. A levelek úgy hullottak, mintha hó esne, és életében először érezte, hogy békére lelt.
Átlagos magasságú és testfelépítésű ember volt, sötét fekete hajjal, örökösen borotválatlan arccal, széles állkapoccsal és nyúzott arccal. Fekete szemei körül örökösen fekete karikák éktelenkedtek, olyan kinézetet kölcsönözve Merknek, mintha soha sem aludta volna ki magát. És általában így is érezte magát. De most. Most végre kipihentné magát. Itt, Úrban, Escalon északnyugati csücskében, nem esett a hó. Mérsékelt szél fújt az óceán felől, ami egy napi lovaglásra, nyugatra terült el. Ez biztosította a melegebb időjárást és engedte, hogy a fák levelei ezernyi színben pompázzanak. Épp ezért Merk beérte azzal, hogy egy köpenyt magára terítenie, nem kellett óvnia magát a fagyos széltől, mint Escalon többi részén. Szívesebben viselt köpenyt a páncél helyett és hordott botot kard helyett, valamint szívesebben szurkálta a leveleket, minthogy az ellenségeit kaszabolja egy tőrrel. Mindez teljesen újnak tűnt számára. Megpróbálta elképzelni, hogy milyen lesz az az új ember, akivé válni akart. Békés lesz, de furcsa. Úgy tűnt olyanná szeretne válni, aki még sosem volt…
Merk nem volt se utazó, se szerzetes, sem pedig egy békés ember. Még mindig a harcosok vére csörgedezett benne, ráadásul nem is akármilyen harcosé! A saját szabályai szerint küzdött és sohasem vesztett csatát. A lovagi tornák porondjától a fogadókig bezárólag bárhol harcba szállt, utóbbiba egyébként gyakran meg is fordult. Az emberek inkább zsoldosnak hívták. Bérgyilkosnak. Egy bérelhető kard. Sok névvel illették, némelyik egyáltalán nem volt hízelgő, de Merk nem igazán törődött ezekkel a címkékkel, vagy, hogy az emberek mit gondolnak róla. Egyedül az érdekelte, hogy ő legyen a legjobb.
Szerepéből adódóan sokféleképpen nevezte magát, éppen milyen szeszélye vitte rá. Nem szerette azt a nevet, amelyet az apja adott neki, igazából az apját sem kedvelte, és nem szerette volna leélni az életét egy olyan névvel, amit valaki ráragasztott. Legtöbbször Merknek hívta magát, és mostanra már meg is szerette. Viszont nem érdekelte, hogy más miként hívja. Csak két dologgal törődött egész életében: egyrészt, hogy megtalálja a tökéletes helyet a tőre számára, és hogy a megbízói kifizessék a beígért aranyat.
Már korán felfedezte magában azt a tulajdonságát, ami a többiek fölé emelte. Testvérei, apja és az összes híres felmenője büszke és nemes lovagok voltak. A legjobb páncélokat hordták, a legjobb acéllal harcoltak, táncoltatták a lovaikat, lengették a zászlóikat és sorra nyerték a lovagi tornákat, miközben az asszonyok virágokat dobáltak a lábukhoz. Nem is lehettek volna büszkébbek magukra.
Merk utálta a pompát és a rivaldafényt. Azok a lovagok ügyetlenek voltak az ölésben, nem művelték elég hatékonyan az ölés tudományát, és éppen ezért nem tartotta őket sokra. Neki nem volt szüksége elismerésre, jelvényekre vagy címerekre, amilyeneket a lovagok hordtak. Ezek azoknak valók, akik nem tudták, hogy mi a legfontosabb. Az ölés képessége… Gyorsan, csendben és hatékonyan. Szerinte igazából nem is volt értelme másról beszélni.
Fiatalkorában a barátai, akik túl kicsit voltak, hogy megvédjék magukat, hozzá jöttek - mert már akkor is jól bánt a karddal -, hogy fizetség fejében védje meg őket. A zaklatóik nem gyötörték őket többet, ha Merk ott velük tartott. Bátorságának hamar híre ment és ahogy Merk egyre több fizetséget fogadott el, ölési halálos képességei is rohamosan kifejlődtek.
Ő is lehetett volna lovag, egy ünnepelt harcos, akárcsak a testvérei, ehelyett inkább az árnyákban való ténykedést választotta. Csak a győzelem érdekelte, a halálos hatékonyság és hamar rájött, hogy a lovagok a gyönyörű fegyvereikkel és terjedelmes páncélzatukkal még fele olyan hatékonysággal sem tudnak gyilkolni, mint ő bőringben egy tőrrel.
Amint sétált az erdőben, botjával a faleveleket szurkálva, eszébe jutott egy fogadóbeli jelenet, amikor a testvéreivel akaszkodtak össze más lovagokkal. A testvéreit körülvették, számbeli fölényben voltak a támadók, és míg a lovagok szertartásosan felálltak, addig Merk nem késlekedett. Keresztülcikázott a tömegen a tőrével és elvágta mindenkinek a torkát, mielőtt azok kardot ránthattak volna.
A testvérei ahelyett, hogy megköszönték volna neki, amit tett, távolságtartóan viselkedtek vele. Féltek tőle és le is nézték. A hálának ez a rémes módja még az árulás is jobban bántotta Merket. Tovább mélyült a szakadék közte és a nemesi lovagság között. Csak képmutatást jelentett számára, semmi mást, mint öncélú magamutogatást. Elsétálhattak a fényes páncélzatukban és lenézhették őt, de ha nem lett volna ő és a tőre, most mindannyian holtan feküdnének a sikátor hátuljában.
Merk csak ment és ment, próbálva elengedni a múltat. Ahogy elmélkedett rájött, hogy igazából nem érti tehetségének forrását. Talán abban rejlett, hogy gyorsan és fürgén mozgott? Talán speciális képessége volt megtalálni az emberek gyenge pontjait? Vagy az, hogy sose kellett kétszer lesújtania? Esetleg az, hogy jól tudott rögtönözni és bármilyen eszközzel képes volt ölni, legyen az madártoll, kalapács vagy egy öreg farönk… Erősebb volt másoknál, gyorsabb és jobban alkalmazkodott – ezek együtt halálos kombinációt alkottak.
Miközben felnőtt, a büszke lovagok eltávolodtak tőle, és le is szólták őt a szakálluk alatt dörmögve. Szemtől szembe senki sem mert neki szólni... Mostanra, hogy már idősebbek lettek és az erejük megcsappant a népszerűségük pedig elszállt, csak őt tartották nyilván, a többi lovag feledésbe merült. Amit a testvérei sohasem értettek meg, hogy nem a lovagiasság teszi a királyt királlyá. Az undorító, nyers erőszak, a félelem, az ellenségek megsemmisítése, a hátborzongató gyilkosságok, amiket senki nem akart megcsinálni, na pontosan ezek teszik királlyá. És hozzá fordultak, amikor azt szerették volna, hogy az igazi munka el legyen végezve, úgy ahogyan egy király is csinálná.
Minden egyes alkalommal, amikor szúrt egyet a botjával, egy-egy áldozata jutott eszébe. Megölte a Király legrosszabb ellenségeit – nem méreggel persze - azt meghagyta a kicsinyes bérgyilkosoknak, a patikusoknak meg a méregkeverőknek. Ha őt hívták, példát akartak statuálni. Valami hátborzongatóra, valami nyilvánosra volt szükség: egy tőrre a szemben, egy kiterített testre a köztéren, kilógatva az ablakon, hogy mindenki lássa a következő napfelkeltekor, és elriasszon bárkit, aki a Királyt kritizálni merészelné.
Amikor az öreg Tarnis király feladta a királyságát, és megnyitotta a kapukat Pandesia előtt, Merk haszontalanná vált, először az életében nem találta a célját. Király nélkül, akit szolgálhatna, csak sodródott amerre a szél fújta. Valami érlelődött benne, majd a felszínre tört, amit igazából nem is értett, de elkezdte csodálattal szemlélni az életet. Egész eddigi a halál megszállottja ként dolgozott, a gyilkolás művészeként. Túl könnyűvé vált, túlságosan is könnyűvé… Azonban most, valami megváltozott legbelül, és olybá tűnt, mintha nem találná a biztos talajt
