Népdalok és mondák (3. kötet). Erdélyi János

      Kicsapott a Körös az alföldre,

      Isten hozzád, galambom, örökre.

      Már én hozzád nem is fogok járni,

      Jaj de nehéz, meg kell tőled válni!

      Ha örökre el kell tőled válni,

      S ha búmban tán meg is fogok halni,

      Ültess egy szép rózsát a síromra,

      Megkönyezlek minden viradóra!

      Van szeretőm, János nevű,

      Van szép ökre, daru nevü.

      Selyem neki az ostora,

      Zöld pántlika a csapója,

      Kapum előtt csattogatja,

      S szegény szivem hasogatja.

      Nézz ki, rózsám, ablakodból,

      Most indulok a városból,

      Nézz utánam keservesen,

      Vagy látsz többet, vagy soha sem.

      Szerettelek, de nem hitted,

      Hű szerelmem megvetetted,

      Megvetetted, s eltaszitál,

      Engem búbánatnak adtál.

      Megérem még azt az időt,

      Sirva mégy el kapum előtt.

      Szólok hozzád egyet, kettőt,

      De azt sem ugy, mint azelőtt.

      Gyászban derült én reggelem,

      Szomorúan jött éjjelem.

      Nekem a legtisztább estve,

      Gyász szinre van érted festve.

      Ellenem fúnak a szelek,

      Enyhelyet is alig lelek,

      Kedvem semmiben sem telik,

      Bumat minden nap nevelik.

      A kinek kedvében jártam,

      A kitől legtöbb jót vártam:

      Rágalmazó nyelvek mellett

      Az is ellenségemmé lett.

      Hej páva! hej páva!

      Királyné pávája!

      Ha én páva volnék,

      Jobb reggel felkelnék.

      Jobb reggel felkelnék,

      Folyóvizre mennék,

      Szépen megmosdanám,

      Tollam hullogatnám.

      Tollam hullogatnám,

      Hogy kapja meg a lány,

      Hű szeretőjének

      Kalapjára éknek.

      Mert tollad, szép páva!

      Gyöngy, mint rózsám szája,

      S valahányszor látnám,

      Mindig öt gondolnám.

      Hazám! hazám! édes hazám!

      Bár csak határod láthatnám!

      Látom füstjét, de csak alig.

      Hogy az égen lengedezik.

      Édes anyám, gyujts gyertyára,

      Haza érek vacsorára.

      Forralj nekem édes tejet,

      Morzsolj belé zsemlyebelet.

      Hogy egyem egy vig vacsorát,

      A mit édes anyám csinált.

      Az a madár micsa madár,

      Ki kertembe szólani jár?

      Én istenem, hogy tud élni,

      Mikor ő nem tud beszélni!

      Én jól tudok beszéleni,

      Mégis alig tudok élni.

      Tótfaluban jártam az estve,

      Azt is az én rózsám megleste.

      Még ma mindig hányta szememre:

      Hol voltál te rózsám, az estve?

      Nem ültem én ott is sokáig,

      Éjfél után három óráig.

      Nem csináltam én ott egyebet,

      Vállára tettem két kezemet.

      Megöleltem karcsu derekát,

      Megcsókoltam piros ajakát;

      Édes rózsám, kérlek tégedet,

      Ne pirongass azért engemet.

      Mert majd sokat sirok, busúlok,

      Meghasad a szivem, meghalok.

      Ha nem tudod rózsám, hol lakom,

      Jere velem, majd megmutatom.

      Kicsin az én lakom, nem nagy vár,

      Téged a szerelem oda vár.

      Ezt a kerek erdőt járom én,

      Ezt a barna kis lányt várom én.

      Ez a barna kis lány ibolya,

      Én vagyok a vigasztalója.

      Ne küldj rózsám, a mezőre,

      Mert elsül az orczám bőre;

      S ha elvesztem szép szinemet,

      Nem csókolsz szívből engemet.

      Ne küldj rózsám, a templomba,

      Ha nem követsz engem nyomba.

      Mert ha szemem felemelem,

      Sok legény néz szembe velem,

      Ne küldj rózsám, a vásárba,

      Sok eladó van ott nyárba,

      Ha engem is annak néznek,

      Hát ha tőled eligéznek?

      „Menj el, rózsám,

Скачать книгу