ez a kancsal kisasszony?
– Ez a felesége. Nem tudom, kancsal volt-e akkor, mikor festették, most nem kancsal.
– Keserű asszony lehet.
– Nem. Inkább édes. Én úgy hívom őt, hogy: anyám.
A fiú, hogy otthon érezte magát, széket tett a pap elé, és boldog arccal mutogatta az ócska bútorokat.
– Nézze, mester: itt szokott ülni Vicuska, mikor varr. A lábát erre a zsámolyra teszi. Itt szokta nézni ebben az ablakban a napnyugovást, és olyankor a feje árnyékot vet a falra. Ezt a képet ő rajzolta. Szomorúfűzfa meg egy sír. A pillangókat én festettem bele. Aztán lássa, ahogy itt ül a széken, így szokott ülni. Így felkönyököl, a fejét féloldalt fordítja, és olyan pajkosan mosolyog, de olyan pajkosan, hogy olyat ember még nem látott!
– Jó, jó – felelte a pap fáradtan —, de sürgesd, fiam, az ebédet.
3
Este későn feküdtek le.
A pap azt mondta, hogy egynéhány levelet kell megírnia, hát nem hált egy szobában a diákkal.
A diák is levélírásnak ült. Megírta az ő kismacskájának, hogy mennyire meglepte az üres ház; kérdezi, hogy hogyan nem kapott levelet az elköltözésről. Ha értesítették, akkor bizony a levél eltévedt.
Mert abban az időben nem volt a magyar földön posta. Csak nagyurak levelezhettek egymással. Aki Budáról levelet akart küldeni Öreglakra, hát annak arról is kellett gondoskodnia, aki elvigye.
A diákot aztán elnehezítette az álom. Végigdőlt a farkasbőrös lócán, és elaludt.
És talán aludt volna napos reggelig, ha virradatkor egy tehén el nem bődül az ablaka alatt.
Immáron szokatlan volt neki. Se Somogyvárott, se Szigetvárott, se a Török Bálint egyéb kastélyaiban nem bőgött tehén az ablaka alatt. Inasok keltették fel mindig a Bálint úr gyermekeivel együtt, s a pap már a kertben várta őket a könyvvel.
A diák felült, és megdörzsölte a szemét. Eszébe jutott, hogy ma más lesz a lecke: a török császárt kell felröpíteni a paradicsomba.
Fölkelt, és kopogott a szomszéd szobának az ajtaján.
– Mester! – kiáltotta. – Hajnalodik! Indulhatunk!
Semmi felelet. A szoba sötét.
A diák kinyitja az egyik ablakdeszkát meg a máriaüvegből készült ablakot.
A pap ágya üres.
Az asztalon egynéhány levél fehérlik.
Gergely elbámul.
– Mi az ördög? – mormogja. – Az ágy érintetlen, ahogy megbontották.
Kisiet a szobából. Az udvaron Tulipánné egy alsószoknyában, mezítláb hajtja kifelé a disznaját.
– Tulipánné! – Hol az én mesterem?
– Elment még éjfélkor, holdvilágnál.
– János is vele ment?
– Nem. Az is itt van. A pap gyalog ment el, egymaga.
A diák zavarodott fejjel tért vissza a szobába. Sejtette már, hogy a pap mit akar. Egyenesen az asztalhoz sietett.
A levelek közül egy nyitottan hevert ott. Erős, vastag betűkkel volt a megszólítás írva:
Kedves fiam, Gergely!
Ez neki szólt. Az ablakhoz lépett vele. A tinta szinte nedves volt még a papiroson.
Gergely olvasta:
A te gondolatod és érdemed, ha az a koronás fenevad ma a pokolba repül. De a te gondolatodnak veszedelme is van. Ezt már engedd át nekem, fiam.
Te szeretetben élsz, és fiatal vagy. Találékonyságod, tudásod és bátorságod nagy javára válhatik a nemzetnek.
Levelem mellett egy zacskót találsz, s abban egy török gyűrűt. Ez az egyetlen kincsem. Annak szántam, akit legjobban szeretek. A tiéd, fiam.
Ezenkívül legyen tiéd a könyvesházam is. Olvasgasd, ha egykor elvonulnak a felhők a haza egéről. Kard kell most a magyarnak, nem könyv!
Török Bálintnak add át a fegyvereimet, Jánosnak a kőgyűjteményemet, Ferinek a virággyűjteményt. A könyvekből válasszanak egy-egy kötetet emlékül, s mondd meg nekik, hogy legyenek olyan vitéz hazafiak, mint az apjuk, de ne legyenek soha a pogány hívei, hanem veled együtt a nemzeti királyság visszaállításán erősködjenek. Különben nekik is írok, s amit írok, mindhármatoknak az én háromfelé osztott lelkem maradjon.
Mikor elmentem, aludtál, fiam. Megcsókoltalak.
Gábor pap.
Gergely kővé meredten bámult a levélre.
A halál? Tizenöt éves fiú nem érti még ezt a szót. Ő csak arra a látványosságra gondol, hogy egy török császár füst és lángok között darabokra szakad a szeme előtt.
És ettől a látványtól meg legyen fosztva?
Zsebre dugta a gyűrűs zacskót meg a levelet, és kilépett. Átsietett az udvaron Tulipánékhoz.
– Tulipán – szólt törökül az eresz alatt nyújtózkodó embernek —, megvan-e még a török ruhája?
– Nincs – felelte Tulipán —, mellest varrt belőle az asszony magának meg a gyerekeknek.
– A turbánja sincs meg?
– Abból meg kisinget varrt az asszony. Finom patyolat volt.
A diák bosszúsan járt föl és alá az eresz alatt.
– Hát mit cselekedjek? Tanácsoljon. A török had ma vonul el itt az országúton. A császár is velük jön. Látni akarom a császárt.
– A császárt?
– Azt.
– Hát azt megláthatja az úrfi.
Gergely szeme ragyogóra vált.
– Igazán? Hogyan?
– Van az országút mellett egy szikla. Nem is egy, hanem kettő egymással szemben. Annak a tetejére fölmászik. A fejét befödi falombbal, és végignézheti az egész hadat.
– Hát akkor öltözzön hamar, Tulipán, és jöjjön velem. Az asszony rakjon meg egy turbát ennivalóval. Kulacsot is hozhat.
A kulacs szóra Tulipán egyszerre megelevenült. Magára kapkodta ruháit,
