bocsátásának nincsenek feltételei, sőt a kormányzó katonai junta azt is engedélyezte, hogy elhagyja az országot. Valóban elhiszi ezt?
Tegnap este kiadott sajtóközleményében a junta szóvivője azt mondja, hogy „új fejezet nyílik a mianmari nép és a nemzetközi közösség számára”. Az elmúlt hónapokban több száz politikai foglyot engedtek szabadon, és a hadsereg biztosított arról, hogy továbbra is el fogják engedni azokat, akik – ahogy mondják – „nem jelentenek veszélyt a társadalomra”. Mindenki hinni és remélni akarja, hogy ez valóban a változás jele. Annak a jele, hogy visszatérünk a demokrácia felé vezető útra, amelynek az 1990-es puccs oly hirtelen és erőszakosan vetett véget. Erről az útról a burmai nép soha nem feledkezett meg.
Most, hogy szabadon engedték, nem fél, hogy száműzik és távol tartják a támogatóitól?
Hadd fogalmazzak világosan: Nem fogok elmenni. Burmai vagyok, és pontosan azért utasítottam vissza a brit állampolgárságot, mert nem akartam indokot szolgáltatni a rezsimnek. Nem félek, és ez erőt ad nekem. Az emberek viszont éhesek, ami megrémíti és gyengévé teszi őket.
Ön több alkalommal is határozottan elítélte a hadsereg azon kísérleteit, hogy megfélemlítse mindazokat, aki az NLD-vel szimpatizálnak. Ez még ma is így van?
A rendelkezésünkre álló adatok szerint csak 2001-ben a hadsereg több mint ezer ellenzéki aktivistát tartóztatott le a SLORC [Állami Jog- és Rendhelyreállítási Tanács] tábornokainak parancsára. Sokan mások kénytelenek voltak kilépni a Ligából [NLD], miután megfélemlítésnek, fenyegetéseknek és egyéb teljesen indokolatlan és törvénytelen nyomásgyakorlásnak voltak kitéve. Aprólékos módszerük mindig ugyanaz: kormánytisztviselőkből álló egységeket küldenek szét, amelyek az egész országban házról házra járnak, és megkérik a polgárokat, hogy lépjenek ki a Ligából. Akik ezt megtagadják, azokat megzsarolják, hogy elveszítik az állásukat, vagy még rosszabb dolgokkal fenyegetik meg őket. A párt számos irodáját bezárták, a hadsereg pedig naponta ellenőrzi a kilépők számát. Ez is mutatja, hogy mennyire félnek a Ligától. Mindannyian reméljük, hogy ennek az egésznek most már tényleg vége.
Meglepte a hadsereg döntése, hogy szabadon engedik Önt, vagy már tervezték egy ideje, mivel tudatában voltak annak, hogy világszerte milyen hírnévnek örvendenek?
1995 óta Mianmar elszigeteltsége fokozatosan csökkent. Újra megnyitották a Yangoni Egyetemet, és talán az életszínvonalban is történt némi javulás. A másként gondolkodók, az autonómiára törekvő etnikai kisebbségek (shan, bwe, karen) és általában a burmai nép többsége számára azonban a mindennapi valóság továbbra is az erőszak, a törvénytelenség és az elnyomás. A hadseregnek fölé egyre több probléma tornyosul, mind belföldön, mind nemzetközi szinten. Eközben fenntartják a kábítószer-kereskedelmet, amíg nem találnak más, hasonlóan jövedelmező bevételi forrást. De mi lesz az? Mianmar lényegében egy óriási széf, amelynek csak a hadsereg ismeri a zárkombinációját. Nem lesz könnyű meggyőzni a tábornokokat, hogy osszák meg ezt a vagyont a többi ötvenmillió burmaival.
Ezen a ponton milyen feltételekkel kívánnak párbeszédet kezdeményezni?
Nem fogadunk el semmit – szó volt például arról, hogy a tábornokok választásokat írnak ki –, amíg az 1990-ben megválasztott parlamentet vissza nem állítják. A hazámat még mindig megbénítja a félelem. Addig nem lehet valódi béke, amíg nincs valódi elkötelezettség, amely tiszteleg mindazok előtt, akik a szabad és független Mianmarért harcoltak. Azzal is tisztában vagyunk, hogy a tartós béke és megbékélés egyre nagyobb éberséget és bátorságot kíván, valamint az aktív ellenállás képességét – erőszak nélkül.
Mivel segíthet az Európai Unió a mianmari népnek?
Továbbra is nyomást kell gyakorolnunk, mert a tábornokoknak tudniuk kell, hogy a világ figyel, és nem fogja hagyni, hogy újabb szörnyű bűnöket kövessenek el büntetlenül.
*****
Aung San Suu Kyit végül 2010. november 13-án engedték szabadon. 2012-ben mandátumot kapott a burmai parlamentben, és ugyanezen év június 16-án végre személyesen átvehette a Nobel-békedíjat. Mikor végre engedélyezték neki, hogy külföldre menjen, az Egyesült Királyságba utazott, hogy meglátogassa évek óta nem látott fiát.
2016. április 6-án lett Mianmar államtanácsosa (a miniszterelnökséggel egyenértékű pozíció).
Bár igaz, hogy Mianmar még nem teljesen szabad ország, és diktatórikus múltja súlyként nehezedik múltjára és jövőjére, az kétségtelen, hogy az ezer pagoda országában a szabadság és a demokrácia ma már nem puszta vágyálom.
7
Lucía Pinochet
Halál, kínzás és eltűnés
Santiago, 1999. március
„Pinochet? A chileiek úgy tekintenek rá, mint egy rákos daganatra. Egy rejtett és fájdalmas betegségre. Tudják, hogy van, de félnek beszélni róla... még a nevét sem merik kimondani. Így végül úgy tesznek, mintha nem is létezne. Talán azt hiszik, hogy ha nem vesznek róla tudomást, akkor csak úgy elmúlik, anélkül, hogy szembesülniük kellene vele.” A pincérnő a Café El Biógrafóban, a költők és diákok kedvelt törzshelyén Santiago festői, színes házairól ismert, bohém Bellavista kerületében – barriójában –, nem lehetett sokkal több húszévesnél. Talán még meg sem született, amikor Augusto Pinochet Ugarte tábornok – ahogy itt nevezik – a „Senador vitalicio” [örökös szenátor] vagy olyan parancsokat osztogatott, amelyek alapján ellenfeleit „megölték, megkínozták és erőszakkal eltüntették” – ahogy a több mint harmincezer eltűnt személy családja állítja –, vagy vasszigorral uralkodott, hogy Chilét megóvja a kommunizmus fenyegetésétől – ahogy tisztelői állítják. Ő mégis szívesen beszélget velem Pinochetről, és van néhány szókimondó észrevétele: „Itt minden Pinochetről szól. Akár rajongunk érte, akár nem, nem tagadhatjuk, hogy Chile életének minden területén jelen van. Egyértelműen része a politikánknak. Élénken él mindannyiunk emlékeiben, a szüleim történeteiben és a tanórákon. Ott van a regényekben, az ismeretterjesztő könyvekben, a moziban. Igen, Chilében még a filmek is Pinochet mellett vagy ellen szólnak. És mégis, mi valahogy továbbra is úgy teszünk, mintha nem létezne...”.
Ez a makacs öregember, aki „egy katona méltóságával” szállt szembe a brit igazságszolgáltatással, ez a „szegény vénember” (ahogy a Círculo de la Prensa portása súgta a fülembe, ahol a katonai diktatúra homályos éveiben a tábornokhoz hű emberek „felvették” a kellemetlenkedő újságírókat a Palacio de La Moneda előtt, ahol Salvador Allende életét vesztette a puccs során) lomha óriássá vált, akinek jelenléte érezhető volt a számomra bizonytalannak és befelé fordulónak tűnő Santiago minden negyedének minden utcájának minden szegletében.
Ő az ország élő emlékezete – a kolosszális, mindenütt jelenlévő emlékezet, amely feszélyezi azokat, akik támogatták, és irritálja azokat, akik ellene voltak. Hatalmas, mindent beborító emlékezet, amely rátelepszik az emberek életére, reményeire
