problémája van, ez tagadhatatlan. Különösen, ha valaki úgy dönt, hogy csak a negatívumokat nézi, és figyelmen kívül hagyja a pozitívumokat. Ha egy országnak csak az egyik oldalát nézzük, akkor nem látjuk a teljes képet. Kína hatalmas ország, több mint egymilliárd lakossal, így hatalmas különbségek vannak. Nem lehet csak úgy, sommásan ítélkezni.
Mikor fogadta el Ruyi szerepét a Csábító holdban?
Igazából a szerencsén múlt. Vagy talán a sors kezén. Már elkezdődött a forgatás, amikor egy tajvani színésznő kilépett, így az utolsó pillanatban ajánlották fel nekem a szerepet. Tudta, hogy a kínai kritikusok az Elfújta a szélhez hasonlítják a Csábító holdat?
Tényleg? Miért?
Nem a történet, hanem a szereposztás miatt. Chen több tucat színésznőt hallgatott meg a szerepemre, ugyanúgy, ahogy több színésznőt is elvetettek, mielőtt Vivien Leigh-t választották Scarlett O’Hara szerepére. Szóval már elkezdték a forgatást, amikor csatlakoztam a produkcióhoz. Nem volt könnyű dolgom. Egy elkényeztetett, gazdag kislányt játszom, ami egyáltalán nem hasonlít a szokásos szerepeimhez.
Ez most a kínai film aranykora, nem igaz? Vannak olyan rendezők, mint Chen, és olyan színészek, mint ön, de vannak olyanok is, mint John Woo és Ang Lee, akik Hollywoodban futottak be.
Azt hiszem, ennek az az oka, hogy a kínai rendezők képesek ötvözni a példaértékű filmművészetet a kultúránk egyedi bájával és stílusával.
Hogyan kezdte a színészi pályát?
Teljesen véletlenül. Fiatalabb koromban szerettem énekelni. Egy nap az énektanárom azt mondta, menjek el vele megnézni egy tévéműsort, amelyet Santungban forgattak. Emlékszem, egy nő volt a rendező. Amikor meglátott engem, úgy gondolta, hogy szerepet kell kapnom, ezért a kezembe nyomta a forgatókönyvet. Csak egy kis szerep volt, de ő úgy vélte, hogy született tehetség vagyok. Azt mondta anyámnak: „A lánya színésznő kell, hogy legyen.” Sikerült meggyőznie, így két hónappal később beiratkoztam a pekingi Központi Színművészeti Akadémiára. Nagyon keményen tanultam, elkezdtem kisebb szerepeket kapni, és a többi – ahogy mondani szokás – már történelem!
Az idejét részben Pekingben , részben Hongkong tölti. Az újságok tele vannak új párkapcsolatával egy hongkongi üzletemberrel. Gondolja, hogy végleg odaköltözik?
Nem hiszem. Szeretem Hongkongot, mert nyüzsgő és remekül lehet vásárolgatni. Ugyanakkor idegesítő. Peking más. Az emberek megállítanak az utcán, és mindenféléről beszélgetnek. Hongkongban minden a pénzről szól.
Elege van abból, hogy a sajtó beleüti az orrát a magánéletébe?
Azt hiszem, ez országfüggő. Főleg az ázsiai sajtó közöl gyakran kellemetlen vagy kitalált történeteket. A nyugati lapok magasabb színvonalat képviselnek.
Kínában is fontos, hogy egy színésznő szép legyen?
Úgy gondolja, hogy szép vagyok?
Nyugaton szexszimbólumként tekintenek önre.
Ez nagyon kedves, de én nem érzem magam szexszimbólumnak. Talán azért van nekünk, kínai nőknek bizonyos vonzerőnk vagy bájunk, mert annyira mások vagyunk, mint a nyugati nők.
Mik a tervei a jövőre nézve?
Szeretnék férjhez menni és gyerekeket szülni. Szerintem a család nagyon fontos egy nő életében. Ha nincs családod, nem tudod belevinni a mindennapi élet élményeit a munkádba.
És vannak tervben további filmek?
Jelenleg nincsenek. Rengeteg forgatókönyvet olvasok, de eddig egyik sem fogott meg. Nem fogadok el akármilyen szerepet csak úgy.
Fontolóra venné, hogy nyugati rendezővel dolgozzon?
Ha lenne olyan szerep, amely kínai nőként nekem való, persze... miért ne?
Van olyan olasz rendező, akivel szívesen dolgozna együtt?
Naná: Bernardo Bertolucci!
5
Íngrid Betancourt
Az Andok golgotavirága
Dina, itt a következő tervezett cikkem. Remélem, jól vagy.
Ma (hétfőn, február 11-én) Tokióból Buenos Airesbe repülök, ahol holnap (február 12-én) szállok le. A műholdas telefonomon továbbra is el tudtok érni, még akkor is, ha az Antarktiszon bolyongok. Február 24-e körül érek vissza Argentínába, majd Bogotába utazom, ahol a tervek szerint március elején készítek interjút Ingrid Betancourt-ral.
Szóljatok, ha érdekel titeket.
Később beszélünk.
Marco
Egy régi számítógépen találtam ezt az e-mailt, amelyben 2002. február elején tájékoztattam ténykedésemről Dina Nascettit, egyik főnökömet a L’Espressónál. Épp Japánban voltam, ahol riportot készítettem Jézus1 sírjáról, majd egy hosszú, közel két hónapos utazásra készültem. A világ végére igyekeztem: Az Antarktiszra.
Útközben az Argentínát sújtó súlyos gazdasági válságról terveztem tudósítani, visszafelé pedig Kolumbiában akartam interjút készíteni Ingrid Betancourt Pulecióval, a kolumbiai politikussal és emberi jogi aktivistával. Végül néhány nappal korábban érkeztem Bogotába, ami nagy mázli volt – legalábbis számomra. Február 22-én készítettem interjút Betancourt asszonnyal, és pontosan huszonnégy órával később nyoma veszett úton Florenciából San Vicente del Caguánba. A FARC (Kolumbia Forradalmi Fegyveres Erői) gerillái rabolták el, és több mint hat évig tartották fogva túszként.
Ha csak egy nappal később érkezem Kolumbiába, soha nem találkozom vele.
*****
Vállig érő, barna haja és igazi, sötét, kolumbiai szeme van. Csuklóján borostyán karkötőt visel, és csak ritkán mosolyog.
De hát Íngrid Betancourtnak nincs is sok oka a mosolyogásra. Igaz, hogy negyvenéves koránál fiatalabbnak látszik, és irigylésre méltóan vékony testalkatú, de ő száll versenybe Kolumbia elnöki székéért. Ez a világ legerőszakosabb országa, ahol naponta tíz embert rabolnak el és hetvenet gyilkolnak meg. Ahol négy évtizede tombol a háború, amely csak az elmúlt tizenkét évben harminchétezer civil életét követelte. Az ország azzal a kétes dicsőséggel is büszkélkedhet, hogy a világ vezető kokaintermelője. Ebből az országból az elmúlt három évben több mint egymillió ember menekült el.
Nem
