magánvizsgára is meg merték invitálni a helybeli conrector urat, ki is, hogy az algebrából alaposan megegzaminálja az úrficskát, azon mnemotechnikai feladványt tűzte ki eléje, hogy „hányszor van meg az egy a kettőben?” – Amire Béni úrfi nagyon hűlt képet csinált. „No, hát hány lába van magának?” – jött egy másik kérdéssel segélyére a conrector. „Kettő!” – felelt örvendő találékonysággal Bénike. „S hány lábam van nekem?” – feszegeté tovább a conrector. „Négy!” A conrector úr aztán nem is volt kíváncsi többet megtudni az examinandustól, hanem megette az örömebédet, felvette a két tallért, s kiadta a Bénikének a bizonyítványt classis primával, mehet vele a felsőbb humaniorum cursusba.
Innentul mindig válogatott magántanítói voltak, kiket prefektusoknak címeztek. Otthon tanítottak neki mindent. Jól megtanították mindenre. A magánvizsgán pompás ebéd, busás honorárium várta a vizsgáló deputációt, s Béni bácsi mindenünnen szerencsésen meghozta a classis primae bizonyítványt. Még az ügyvédi cenzúrán is átesett, s ha lehet hitelt adni a rágalmazóknak, ővele történt az meg, hogy mikor a királyi személynök kérdezte tőle, mit tud a „Nota Rákóczianá”-ról?, azt felelte neki, hogy „a szövegét nemigen tudom, de elfütyülöm, ha tetszik”.
„No, hát fütyülje el” – s kapott sufficienst.
(Az anyja akkor is fenn volt vele Pesten, mert anélkül a kardját is bizonyosan a jobb oldalára kötötte volna fel.)
A diplomával együtt aztán a jó asszonyság ismét bepakolta a fiacskáját flanell közé, s vitte haza, ügyelve rá, hogy meg ne fagyjon az úton.
Odahaza pedig, egyszer meglévén a diploma, kijárta az asszonyság a főispánnál, hogy Bénikéjét a legközelebbi generális gyűlésen nevezze ki assessornak. Ezzel aztán egész emberré lett téve. Nem is volt oly szorgalmatos látogatója a sedriáknak és kongregációknak több, mint Béni bácsi, kit gyermeki örömmel töltött el az a büszkeség, hogy ősapja ezüstös kardját olyankor felkötheti, s úgy mehet végig az utcán, magamagát jobban megbámulva, mint mások. Tartá pedig magát a zöldasztalnál az arany hallgatás jelmondata mellett.
Vette azt észre a jó öreg asszonyság, hogy milyen nagyszerűen ütött ki a dédelgető nevelés a kisebbik fián; de már nem segíthetett rajta. A biz az ő hibája volt. Hozzászoktatta, hogy semmit ne tegyen mást, mint amit az anyja parancsol, amit az megenged, s nem volt annyi önmagától születő gondolat benne, hogy egy levelet írt volna valakinek, hacsak nem diktálta valaki.
Ezt a hibát helyre akarta hozni az unokájában Jenőyné asszony. Annak a neveléséhez egészen ellenkező rendszert szabott. Utalva is volt a természettől, mely a Kálmán gyereknek nagyon sok önfejűséget adományozott. Ebben már a nagyanyja vére uralkodott. Ez nem tűrte, hogy mondják neki, mit tegyen; megtette magától is, ami az ő dolga volt, ha nem mondták, hogy tegye; de ha mondták, nem tette meg. Lángesze volt, de amihez nem volt kedve, azt, ha elöl-hátul „szamarat” akasztottak is a nyakába, mégsem tanulta meg. Ezt a fiút úgy nevelé nagyanyja, hogy szokjék az élethez. Leküldé Debrecenbe a főiskolába, járjon együtt a többi szegény fiúkkal; tanulja meg, mi a diákélet. Hadd járjon legációkba, prédikáljon, tanulja meg, hogy kell emberekkel bánni; tanulja meg, mit tesz keservesen kenyeret keresni. Hadd utazza be az országot gyalog; hadd lesse el másoktól, mint kell bajos állapotokból kivágni magát az embernek. Pénzt csak annyit adott neki, amennyi szükséges volt. Tudtára adta, hogy amíg ő él, addig nem kap semmit. Ő pedig soká fog élni, az ő halálára ne számítson. Törjön magának pályát az életben. Majd azután, ha nagy ember lesz, ha állást foglal a világban, akkor megkapja nagyanyja gazdag birtokát, s lesz igazi úr. Hanem elébb szolgáljon rá.
S nem volt ez rossz rendszer; sok derék ember vált e világban ezen az úton; aki életrevaló volt, annak nem ártott az, ha minél messzebbre elküldik a rokonok közül.
Csak ez a végzetes baleset ezzel az iskolai botránnyal ne kuszálta volna össze az egész jól indult tervet.
Béni bácsi éppen kinn pipázik a folyosó alatt egy falócán heverészve, nem azért odakinn, mintha föltette volna magában, hogy a tüzes taplóval felgyújtsa a kendert, amit most az udvaron a leányok tilolnak és gerebenyeznek, ami könnyen megtörténhetik; hanem azért, mert a mama odabenn a szobában nem tűrheti a pipafüstöt. Aki pipázni akar, annak „ott kinn tágasabb!”
Béni bácsi termete nem magas, különösen kurták a lábai. Hanem amit termetben megvont tőle a természet, ugyan kiadta neki fejben. Az nagy, hosszú és széles. Abban bizony, ami a lokalitást illeti, elférne sok tudomány. Nagy kopasz homloka egész a tarkójáig tart már, de azért védve van jól, télen nyáron jó meleg taplósipkával, ami sohasem szakad le a fejéből, csupáncsakhogy a szobában, az édes mama vagy a vendégek iránti tiszteletből, hátrafelé fordított ellenzővel teszi a fejére. Arca valamivel vénebbet mutat, mint amilyen, kicsiny, összehunyorított szemekkel, növésnek indult orral s a fejétől messze elálló hall-életműszerekkel; széles szája örök mosolygását elősegíti a harcsabajusz, egész szája mentében rövidre nyírva s a végein hosszúra eresztve, s mindezekhez járul kiegészítésül egy hosszú, izmos áll, mely olyan hosszú, hogy mikor a nyakravalóját felkötik, fel kell tartania a fejét az ég felé, hogy az állát oda ne kössék. Mert még most is a mama köti fel a nyakravalóját; amit egyébiránt indokol azon kor divatja, mely azt követelte, hogy kilenc rőf hosszú legyen a nyakravaló, aminek felkötéséhez aztán vagy baráti segítség kellett, vagy aki egyedül volt, az ajtókilincshez kötötte a nyakkendő egyik végét, s aztán messziről nekikezdve úgy forgatta bele a nyakát ebbe a pólyába; aztán a két végét hátul a nyaka csigolyáján kötötték csombókba. Tehát azért ne tessék senkit megítélni.
Midőn pedig legjobban pipáznék Béni bácsi, s semmi egyéb baja nem volna, mint az, hogy ha az a dohány innen a zacskóból ma elfogy, holnap megint másikat kell vágni: lát maga elé jönni egy alakot, akiről úgy tetszik neki, mintha ismerné. Ez az! – De bizony nem az! – Bizony csak az.
Kálmán öccse közeledett felé.
Hát biz az kissé meg volt viselve a hosszú gyaloglástól, aztán másképp is el volt változva az arca – de azért csak mégis ráismert Béni bácsi, s jólesett az ábrázatjának, hogy valami oka van nyájasan mosolyogni, midőn úröccsét megismeri; fel is kel a padról, elébe megy; s pipáját kivéve szájából, jobbról-balról szolgál neki egy-egy kapadohány illatú csókkal.
– Hozta Isten. Kedves uramöcsém. Hát már megint ünnepek vannak?
Béni bácsi nem gondolt egyebet, mint hogy a római pápa az ő kedvéért most még egy sátoros ünnepet állított be az esztendőbe. – Annak is azért örült olyan nagyon, mert a mama egy új redingote-ot csináltatott neki, s azt ígérte, hogy azt a legelső ünnepnapon felveheti, de hamarább nem. Szörnyen örült pedig, hogy ő is kap már egyszer ilyen módi francia ruhát, ami a sarkát veri.
– Nincsenek biz itt semmiféle ünnepek, édes urambátyám – mondta Kálmán —, hanem hazajöttem, mert kitiltottak az iskolából.
Béni bácsi megrettent nagyon. Hol nevetésre, hol komolyságra nyúlt az arca.
Ah, maga tréfál. Ne tréfáljon, no! Hallja, no. Ugye nem igaz?
– Nagyon igaz biz az, kedves Béni bácsi; különben nem volnék most itthon.
– De hát ez iszonyú szörnyűség! Hát hogyan
