És ha máshol nem is,Testvéreid szívében élsz?.. Nem, rossz álom ez is.
Még hallod a hörgő panaszt: „Testvért testvér elad…”
Egy hang aléltan közbeszól: „Ne szóljon ajakad…”
Egy másik nyög: „Nehogy, ki távol sír e nemzeten…”
Még egy hörög: „Megutálni is kénytelen legyen.”
Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől: miért?
Vagy: „Rosszabb voltan, mint ezek?..” Magyar voltál, ezért.
És észt voltál, litván, román… Most hallgass és fizess.
Elmúltak az asztékok is. Majd csak lesz, ami lesz.
Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet,
A rádióaktív hamu mindent betemet.
Tűrd, hogy már nem vagy ember ott, csak osztályidegen.
Tűrd, hogy már nem vagy ember itt, csak szám egy képleten,
Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég
Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség.
Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet,
Köszönd a koporsóban is, ha van, ki eltemet.
Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat,
Ne mukkanj, amikor a boss megszámolja fogad.
Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény
Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt –
Mert ez maradt. Zsugorian még számbaveheted
A Mikó utca gesztenyefáit, mind a hetet
És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet,
És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet,
És elszáradnak idegeink, elapad vérünk, agyunk,
Látjátok feleim szem’tekkel, mik vagyunk?
Íme, por és hamu vagyunk.
/Näete, mu vennad ja õed, oma silmadega, mis me oleme. Oleme põrm ja tuhk. Meie mälestused lagunevad nagu vanad kangad. Kas sa suudad veel kokku panna Margiti saare? Kõigest on saanud juba koli ja killud. Surnule on kasvanud habe, sinu nimi on arv. Ka meie keel laguneb, rebeneb ja kallid sõnad muutuvad põrmuks, kuivavad ära suulae all. ‘Liblikas’, ‘pärl’, ‘süda’ pole enam need, mis nad olid siis, kui luuletaja laulis veel ühe pere laulu ning teda mõisteti nagu rahutu laps mõistab tukkudes hoidja laulu. Meie südamelöögid on salajane kõne, meie unenäod kuuluvad röövlitele. Loed lapsele „Toldit” ja ta vastab okei. Preester pomiseb meie kirstu kohal juba: „Surmapiinad ümbritsevad meid.” Ohio kaevanduses nõtkuvad su käed, kirka kopsib ja su nimest kaob diakriitiline märk. Türreeni meri hakkab kohisema ja sa kuuled Babitsi sõnu, Krúdy harf heliseb Austraalia öös. Ka su keha mäletab, nagu kauge sugulane. Sa hüüad veel: „Ei või olla, et püha tahe …” Aga sa tead juba! Jah, saab olla … Ja sa kaevandad rauda Tüüringis. Posti ei ole. Enam ei julgeta kirjutada. Iga katorga on märgitud, surnu pärast nutta on kahju. Konsul närib närimiskummi, on vihane, pühib oma prille, on näha, et rohked dokumendid ja pitsatid tüütavad teda. Ta saab kuus tuhat ja auto. Ta laual on mistress’i ja baby’ pilt. Kes oli talle Ady? Mis oli talle rahvas? Mis on tuhat aastat? Luule ja muusika? Aranyi sõnad? Rippli värvid? Bartóki metsik vaim? „Ei saa olla, et niipalju südameid …” Ole rahulik. Saab. Suurriigid vahetavad pärast pikki noote. Sina kuula ja jälgi. Tea, elab juba see pisike šaakal, kes sinu haual Aafrikas kümne küünega kraabib. Juba on tärganud ka metsik kaktus, mis katab su nime hauatähisel Mehhikos. Kas sa usud veel, et elad? Kuskil? Ja kui mitte mujal, siis elad oma vendade ja õdede südames? Ei, seegi on paha uni. Kuuled veel hingeldavat kaebust: „Vend reedab venna …” Hääl meelekaotuse serval sekkub: „Ärgu sõnugu su suu …” Teine oigab: „Et kes kaugel nutab seda rahvast taga …” Ja veel keegi kähiseb: „Pidagu ta ka jälestama.” Sedasi. Keep smiling. Ja ära küsi kelleltki: miks? Või: „Kas ma olin halvem kui need?” Sa olid ungarlane, seepärast. Ja olid eestlane, leedukas, rumeenlane. Nüüd kuula ja maksa. Surid välja ka asteegid. Tuleb mis tuleb. Kord kaevab su välja suur teadlane nagu avaaride hobusepea, radioaktiivne tuhk matab kõik. Kannata välja, et sa pole inimene enam seal, ainult klassivaenlane. Kannata välja, et sa pole enam inimene siin, ainult number valemis. Kannata välja, et Jumal seda kannatab ja metsik vahutav taevas ei saada välku seda süütama, tarkus on kasulik. Naerata, kui timukas kisub välja su keele, täna ka kirstus, kui on keegi, kes su matab. Hoia arulagedalt alles mõned oma täienditest, unistustest; ära liigutagi, kui boss loeb üle su hambad. Pigista aga pihku oma varanatukest, oma kaltsud, su vaesed mälestused – juuksekihar, pilt, luuletus –, sest ainult need on sulle jäänud. Ihnsana võid veel arvesse võtta Mikó tänava kastanipuud, kõik seitse, ning Shelley’ köite, mida Jenő ei andnud tagasi, ja pole enam, kellele timukas müüb maha nööri, ning meie närvid kuivavad ära, meie veri ja ajud kuivavad. Näete, mu vennad ja õed, oma silmadega, mis me oleme. Tõesti, oleme põrm ja tuhk./
Gábor Kulicz tsiteerib luuletuses „Hauakõne” („Halotti beszéd”, 1999) kaks korda – esimeses ja viimases stroofis – tüviteksti kahte esimest sõna ja saavutab nii vanaisa mälestusele pühendatud küllalt intiimses luuletuses suurema üldistuse, avades nii palju kaugemad dimensioonid.
Látjátok feleim hirtelen meghalt.
Elhamvadt szava, mosolya, álma.
Már mindig gyerekkézzel ölelem őt
a hajnali madárdalban állva.
Még sosem láttam öregnek a testét,
még sosem láttam ennyire ősznek.
Fejemre nyomott barackjai hullnak,
engednek a könyörtelen ősznek.
Az élet dicsérete az az udvar.
Száz madara napfényes kabátja.
Most mégis önmagába visszaretten
a lélek, mert saját sorsát látja.
Micsoda reggel ez, ki küldte hozzám,
folyóvá sodorni álmos szemem?
Micsoda csend veszi körül a számat,
s micsoda üresség támad nekem?
Én hallgatni jöttem, hallgatni hozzád,
lázas szavam végképp eltörölni,
beszélj te a gyökerekről, hogy ki vagy,
és miért akartál velem törődni?
És beszélj arról, hogy mi ez a kín,
mi ez az árvaság kihűlt lábfejednél,
és mit ért belőled ez az ember: én,
akit most oly gyorsan elfeledtél?
Hát mit hagytál rám, mit értek én ebből:
felnőni láttál, s én meghalni téged,
üvölt, egyre üvölt a kisgyerek, már
nem tudja, a csókot hova kéred.
Látjátok feleim hirtelen meghalt.
Elhamvadt szava, mosolya, álma.
(Olyan keserű, üres így egyedül)
a hajnali madárdalban állva.
/Näete, mu vennad ja õed, ta suri ootamatult. Tuhaks muutusid ta sõnad, naeratus, unistused. Kallistan teda nüüd juba alati lapsekäega koidiku linnulaulus seistes.
Ma
